Zene

Az operaházban épp Eperjes Károly János passió-szcenírozása zajlik, miközben az Erkelben Mohácsi-premiert tartanak: lehetne-e ennél szemléletesebben érzékeltetni az Opera jelenének már-már népfrontos jellegű rendezőválasztási gyakorlatát?

Egy ódát operaként előadni, és ezt az operaelőadást divatbemutató gyanánt felmutatni – mindjárt két olyan döntés, amely tiszteletre méltóan merész vállalkozásnak mutatja Händel 1738-as művének Müpa-beli szcenírozását, pontosabban a tavaly litván–magyar együttműködésben létrejött produkció Budapestre igazított változatát. Az előbbi döntésre persze számos példát ismerünk, hiszen nagy és kis rendezők egész sora rugaszkodott már neki oratorikus remekművek színházi élménnyé formálásának, s Peter Sellars a Máté-passióval vagy Claus Guth a Messiással egészen pazar eredményt ért el Berlinben, illetve Bécsben.

Alighanem még rajongóit is meglepte a Zola Jesusként fellépő Nika Roza Danilova, amikor tavaly ősszel egy a korábbiaknál jóval erősebben pophatású (a dark/goth hangulatot csak nyomokban őrző) albumot adott ki: talán komolyan kellett volna venni, hogy ihletforrásai között rendre felsorolja a közelmúlt és a jelen soul–R&B díváit. Ráadásul érzi annyira fontosnak a Taiga szerkezetét, hogy fellépésein a számsorrendhez is ragaszkodjon – így volt ez mostani (összességében második) budapesti koncertjén is.

Sosem fog már kiderülni, hogy mi lett volna a Goblinból, ha Dario Argento 1975-ben nem őket kéri fel, hogy írjanak zenét erőszakos thrillerjéhez, a Profondo Rossóhoz, amely Olaszországban igazi közönségsikert aratott, másutt pedig kevésbé népes, ám a végső percekig elkötelezett rajongótábort szerzett a rendezőnek és Claudio Simonetti zenekarának.

Az Államokban ismét egyre jobban kiéleződő etnikai ellentétek olyan helyzetbe hozták a fekete előadókat, amilyen a fehér művészek számára évtizedek óta nem adatott meg.

Várjuk ki a végét! – szól a népi bölcsesség, amelyet sokan és sok esetben megfogadhatnának, ám azért itt is akadnak nyilvánvaló kivételek.