Lemez

Verdi: Falstaff

Zene

Habár 2014 őszén Scarpia báró szerepében láthattuk Budapesten, de már akkor is rég tudtuk, hogy a remek olasz bariton, Ambrogio Maestri: Falstaff. Nem játssza és nem alakítja az utolsó Verdi-opera címszerepét, hanem ő maga a hájas lovag. Öles termete, rengő és virgonc kövérsége s a színpadot széltében-hosszában betöltő ravaszkás-bájos humora vitán felül korunk Falstaffjává tette Maestrit, és erről jó eséllyel idén májusban Pesten is megbizonyosodhatunk majd. A New York-i Metropolitan 2013. decemberi előadásának felvételén a Maestri-tünemény egészen lenyűgözőnek bizonyul: hangban, mimikában és egész testi valójában tökéletes vígoperai és színházi élményt nyújt, amint kétes tisztaságú hálóruhájában elterül ágyán, vagy amint tökéletes rókavadász kabátjában nőhódításra indul.

S ami tán még ennél is nagyobb csoda: az előadás mindahány szereplője hasonló meggyőzőerővel, és hozzá teljes testbedobással játszik, amit nemhogy magyar operaénekestől, de hazai prózai színésztől is vajmi ritkán láthatunk. (A dúskeblű Stephanie Blythe kedélyesen ordenáré komikai remeklése Mistress Quickly, azaz Sürge asszony szerepében még e mezőnyből is külön kiemelendő.) Robert Carsen rendezése, s egyáltalán az egész előadás az operaházak nemzetközi együttműködésének mintapéldája: a Scala, a Covent Garden, valamint egy holland és egy kanadai operaház, s persze a Met dolgozott össze a produkció létrejöttéért és ván­doroltatásáért. A kanadai rendező munkája arra bizonyság, hogy a részletek aprólékos kidolgozása és az összhatás nagystílűsége nemcsak jól összefér egymással, de az előbbi nélkül az utóbbi jószerint elképzelhetetlen. Carsen mintha mindent tudna a színpadi hatásról és az emberi érintkezések változatos, árnyalatokban gazdag világáról, s éppígy ér fel az öreg Verdi bölcs és huncut iróniájának magaslatára a Met örökös ura, a roskatagon is imponáló nagy karmester, James Le­vine.

Decca, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.