Habár 2014 őszén Scarpia báró szerepében láthattuk Budapesten, de már akkor is rég tudtuk, hogy a remek olasz bariton, Ambrogio Maestri: Falstaff. Nem játssza és nem alakítja az utolsó Verdi-opera címszerepét, hanem ő maga a hájas lovag. Öles termete, rengő és virgonc kövérsége s a színpadot széltében-hosszában betöltő ravaszkás-bájos humora vitán felül korunk Falstaffjává tette Maestrit, és erről jó eséllyel idén májusban Pesten is megbizonyosodhatunk majd. A New York-i Metropolitan 2013. decemberi előadásának felvételén a Maestri-tünemény egészen lenyűgözőnek bizonyul: hangban, mimikában és egész testi valójában tökéletes vígoperai és színházi élményt nyújt, amint kétes tisztaságú hálóruhájában elterül ágyán, vagy amint tökéletes rókavadász kabátjában nőhódításra indul.
S ami tán még ennél is nagyobb csoda: az előadás mindahány szereplője hasonló meggyőzőerővel, és hozzá teljes testbedobással játszik, amit nemhogy magyar operaénekestől, de hazai prózai színésztől is vajmi ritkán láthatunk. (A dúskeblű Stephanie Blythe kedélyesen ordenáré komikai remeklése Mistress Quickly, azaz Sürge asszony szerepében még e mezőnyből is külön kiemelendő.) Robert Carsen rendezése, s egyáltalán az egész előadás az operaházak nemzetközi együttműködésének mintapéldája: a Scala, a Covent Garden, valamint egy holland és egy kanadai operaház, s persze a Met dolgozott össze a produkció létrejöttéért és vándoroltatásáért. A kanadai rendező munkája arra bizonyság, hogy a részletek aprólékos kidolgozása és az összhatás nagystílűsége nemcsak jól összefér egymással, de az előbbi nélkül az utóbbi jószerint elképzelhetetlen. Carsen mintha mindent tudna a színpadi hatásról és az emberi érintkezések változatos, árnyalatokban gazdag világáról, s éppígy ér fel az öreg Verdi bölcs és huncut iróniájának magaslatára a Met örökös ura, a roskatagon is imponáló nagy karmester, James Levine.
Decca, 2015
