Värttinä: Viena A harminchárom éve működő Värttinä történetében mintha új felvonás kezdődött volna ezzel az albummal. A kezdetre alig emlékszünk, de kibírjuk nélküle is: akkoriban egy becsületes, ám nem túl eredeti karéliai hagyományőrző csoportként működött a zenekar. Aztán lépni kellett, szimbolikusan és igaziból egyaránt, lévén vidékről Helsinkibe költözött egyik-másik meghatározó tagja. Még az is a pakliban volt, hogy véget ér a sztori, de éppen ellenkezőleg: valójában ekkor, vagyis 1989-ben kezdődött el. Innentől új arcok, új szelek, új befolyások tükröződtek lendületes – előbb négy, aztán három boszorkányra szabott – feldolgozásaikban, illetve a népzenétől alig különböző saját számaikban. Aitara, Vihma, Ilmatar, Iki, Miero – sorolhatjuk jobbnál jobb lemezeiket, csendesen hozzáfűzve, hogy az utóbbi tíz évben azért csökkenni látszott az az átütő népszerűség…
De most megint helyzet van. Történt, hogy az – eredeti felállásából már csak Mari Kaasinennek örvendő – együttes magja nekivágott az ősi keletnek, a Kalevala forrásául is szolgáló karéliai Viena falvainak. Ezeken, mint mondják, nem fogott az idő. Ugyanazok a faházak, ugyanazok a szaunák, ugyanazok a tavak és rajtuk ugyanazok a ladikok, mint az ódon képeslapokon. És hozzájuk ugyanazok a dalok, csak az a baj, hogy a régi énekesek száma úgy megcsappant közben.
Nem meglepő, hogy Mariékban mély nyomot hagyott ez a „zarándokút”. Az ebből született album pedig azokban fog, akik besokalltak a fröccsöntött hangoktól és gesztusoktól. Durván leegyszerűsítve, a Värttinä etnopopjában ezúttal az etnóra került a nyomaték. Ez nem azt jelenti, hogy odaveszett a jellegzetes hangoltság, de a bőgő és az ütőhangszerek hiánya egy újraértelmezett előadásmódról árulkodik mindenképp. A három énekesnőt „mindössze” három hangszeres (harmonika, hegedű, gitár vagy mandolin, vagy mandocselló) kíséri – ők persze elképesztően ott vannak, se több, se kevesebb a hangjuk a kelleténél. Hogy innentől meg- és felemelkedett a zenekar, az minden kockázat nélkül ideírható. Nagy kár, hogy az efféle letisztultság manapság az unalom szinonimája lett. De bárhonnan is nézzük, az Ukonlammas a Värttinä-életmű legerősebb száma, pont. (Westpark Music, 2016)
Vesevo: Vesevo A Vezúv régi neve ez, a lemezborítón az 1631-ben hatezer áldozatot követelő lávával. Hogy hasonlóan drámai kitörés fenyegeti-e Nápoly környékét, az komoly vita tárgya, az viszont tény, hogy csak úgy virulnak a délolasz népzenei irányzatok a vulkán árnyékában.
A Vesevo most debütált, de már vagy huszonöt éve jelen vannak a tagjai; még nálunk is jártak a Spaccanapoli nevű zenekarral. Francesco Manna a keretes dob, Antonio Fraioli a hegedű mestere, de az énekes Antonio Di Ponte sem kevésbé bámulatos (és gitáron sem piskóta). Alighanem az ő felkavaróan szenvedélyes éneke a döntő: aki vevő a nagy érzésekre, az kővé dermed a megrendüléstől, aki nem, az mehet táncolni. Itt jegyezzük meg, hogy a népszerű, régi táncokon – a tarantellán, a tammorrán, a pizzicán – alapulnak feldolgozásaik és eredeti számaik, persze az elengedhetetlen frissességgel és személyességgel. A helyi értékek mellett egy kis észak-afrikai blues is beszüremlik, de nem miatta muszáj újra és újra meghallgatni az albumot. Hanem mert olyan, amely nélkül inkább meghalni… (Agualoca Records, 2015)
Dobrek Bistro feat. David Krakauer A lengyel Krzysztof Dobrek (harmonika), az orosz Aliosha Biz (hegedű), az osztrák Alexander Lackner (bőgő) és a brazil Luis Ribeiro (ütőhangszerek) együttese Bécsben működik, ahová 1990-ben emigrált a zenekart vezető Krzysztof. Ha Krakkóban marad, bizonyára jeles fagottművész lett volna egy szimfonikus zenekarban, ám egyszer egy roma bandába botlott az utcán, és az teljesen felkavarta a nézeteit. Olyannyira, hogy tíz év kihagyás után újra előszedte a harmonikáját, és mindennek a tetejébe hazát is cserélt.
Alioshával egy bécsi színházi meló során találkozott, és rögtön kiderült, hogy együtt kell zenekart alapítaniuk. Ez lett a Dobrek Bistro, mely a mostani felállásában mintegy tíz éve üzemel. Így négyesben simán lefedik a fél világ zenéit – a tangótól a musette-en át az orosz cigányzenéig –, de félmunkát nem végezhet az ember, úgyhogy a lemezeikre vendégeket hívnak a teljesség kedvéért. Immár a hatodiknál járnak, és ezt a világ legzseniálisabb klezmerklarinétosa, David Krakauer (egykor Klezmatics, ma David Krakauer’s Klezmer Madness!) teszi simán rendkívülivé.
Azt az eleganciát és virtuozitást, amit a Dobrek Bistro nosztalgikus-elégikus kamaramuzsikája alapból kínál, Krakauer olyan szálakkal szövi át, melyekhez legfeljebb az ő tébolyultan elragadtatott Klezmer Madnessében lehetett szerencsénk ezelőtt. És ez azzal jár, hogy a finom szórakoztató zene elborul, az emlékezés forradalomba torkoll, a franciás és latinos könnyedség pedig felkavaró mélységbe szédül. Röviden erre mondják, hogy szenzáció. (DobRecords, 2015)
