Nem lehet elégszer hangsúlyozni a norvég nép és kultúra jelentős érdemeit - már amennyiben korunk igényesen szórakoztatózenei felhozatalát tekintjük. Tudjuk, ha egy lelkes zenefogyasztó úgy egy-másfél évtizede megpróbált jó erősen a norvég zene absztrakt fogalmára koncentrálni, javarészt csak az amúgy érdemdús A-Ha meg a nem kevésbé markáns (alkalmanként egymás agyából falatozó, huszonnégy késszúrással gyilkoló, templomgyújtogató) helyi satanista black metal zenekarok juthattak eszébe, ami mindenképpen durva, sztereotip és leegyszerűsítő. Ráadásul immár velejéig hamis is - amit meggyőzően bizonyít korunk kétségtelen skandináv zenei robbanása. Vegyük például cikkünk tárgyát, az egykori olasz kisautóról elnevezett Cinque Cento zenei formációt: egyetlen beltagja a trondheimi illetőségű basszusgitáros/elektronikai varázsló T. D. Nicholson, aki aktív klub/session zenészi előkarrier és a kütyükkel való beható ismerkedés nyomán valamikor 2001-ben döntött úgy, hogy a továbbiakban Cinque Cento néven téveszti meg a világ közvéleményét. A név persze kötelez - Nicholson kompozícióiban rengeteg az utalás a klasszikus olasz easy listening világra, ám zenei forrásai ennél szélesebb körűek - dzsessz-, funk-, régi soulzenék, Portishead, némi pszichedélia és persze klasszikus olasz filmzenék - elképzelései megvalósítását pedig hűen szolgálja megannyi vendég zenész és énekes. Két korábbi EP után most kezünkben első albuma - a játékidővel takarékosan bánik, ám az anyaga a maga nemében töké-letesen célratörő -, kizárt dolog, hogy bárki is ráunjon a rendelkezésére álló alig negyven perc alatt.
Nicholson persze egy pillanatra sem tagadja meg magát, elvég-re maga játszotta fel valamennyi basszusfutamot: az irgalmat nem ismerő, monoton, repetitív bassline különleges ismertetőjele a lemez valamennyi darabjának. S még valami: a vokál - már a nagyon erős nyitószám, a This Is What You Get magával ragadja az embert, s ebben nagy része van az énekesnő (Anita Nansy Vanderhaug) jellegzetesen érzéki, kifejező hangjának. A decensen filmzenei hangulat továbbra sem hagy alább - a maxi-sláger Ease My Mind elindítja a rendre erősen atmoszferikus (viszont alkalmanként jól táncolható) számok sorozatát. Melankólia és eksztázis - a lemez szerkezete híven követi hangulatunkat: egy borongós darabra (Initials CC) rendre jön egy másik (Missing), ezúttal táncolható formába szublimált keserédes szerzemény. A megragadó zenei világ természetesen kitart a lemez végéig, azután elmúlnak a végtelen skandináv éjszakák, előbb-utóbb ott is nyár lesz, viszont marad a Lake Shore Drive, mint a finoman cizellált nordikus melankólia örök emlékműve.
- minek -
Beatservice/Neon Music, 2005
