Lemez: A kávé keserû (Cinque Cento: Lake Shore Drive)

  • - minek -
  • 2005. február 24.

Zene

Nem lehet elégszer hangsúlyozni a norvég nép és kultúra jelentõs érdemeit - már amennyiben korunk igényesen szórakoztatózenei felhozatalát tekintjük. Tudjuk, ha egy lelkes zenefogyasztó úgy egy-másfél évtizede megpróbált jó erõsen a norvég zene absztrakt fogalmára koncentrálni, javarészt csak az amúgy érdemdús A-Ha meg a nem kevésbé markáns (alkalmanként egymás agyából falatozó, huszonnégy késszúrással gyilkoló, templomgyújtogató) helyi satanista black metal zenekarok juthattak eszébe, ami mindenképpen durva, sztereotip és leegyszerûsítõ.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni a norvég nép és kultúra jelentős érdemeit - már amennyiben korunk igényesen szórakoztatózenei felhozatalát tekintjük. Tudjuk, ha egy lelkes zenefogyasztó úgy egy-másfél évtizede megpróbált jó erősen a norvég zene absztrakt fogalmára koncentrálni, javarészt csak az amúgy érdemdús A-Ha meg a nem kevésbé markáns (alkalmanként egymás agyából falatozó, huszonnégy késszúrással gyilkoló, templomgyújtogató) helyi satanista black metal zenekarok juthattak eszébe, ami mindenképpen durva, sztereotip és leegyszerűsítő. Ráadásul immár velejéig hamis is - amit meggyőzően bizonyít korunk kétségtelen skandináv zenei robbanása. Vegyük például cikkünk tárgyát, az egykori olasz kisautóról elnevezett Cinque Cento zenei formációt: egyetlen beltagja a trondheimi illetőségű basszusgitáros/elektronikai varázsló T. D. Nicholson, aki aktív klub/session zenészi előkarrier és a kütyükkel való beható ismerkedés nyomán valamikor 2001-ben döntött úgy, hogy a továbbiakban Cinque Cento néven téveszti meg a világ közvéleményét. A név persze kötelez - Nicholson kompozícióiban rengeteg az utalás a klasszikus olasz easy listening világra, ám zenei forrásai ennél szélesebb körűek - dzsessz-, funk-, régi soulzenék, Portishead, némi pszichedélia és persze klasszikus olasz filmzenék - elképzelései megvalósítását pedig hűen szolgálja megannyi vendég zenész és énekes. Két korábbi EP után most kezünkben első albuma - a játékidővel takarékosan bánik, ám az anyaga a maga nemében töké-letesen célratörő -, kizárt dolog, hogy bárki is ráunjon a rendelkezésére álló alig negyven perc alatt.

Nicholson persze egy pillanatra sem tagadja meg magát, elvég-re maga játszotta fel valamennyi basszusfutamot: az irgalmat nem ismerő, monoton, repetitív bassline különleges ismertetőjele a lemez valamennyi darabjának. S még valami: a vokál - már a nagyon erős nyitószám, a This Is What You Get magával ragadja az embert, s ebben nagy része van az énekesnő (Anita Nansy Vanderhaug) jellegzetesen érzéki, kifejező hangjának. A decensen filmzenei hangulat továbbra sem hagy alább - a maxi-sláger Ease My Mind elindítja a rendre erősen atmoszferikus (viszont alkalmanként jól táncolható) számok sorozatát. Melankólia és eksztázis - a lemez szerkezete híven követi hangulatunkat: egy borongós darabra (Initials CC) rendre jön egy másik (Missing), ezúttal táncolható formába szublimált keserédes szerzemény. A megragadó zenei világ természetesen kitart a lemez végéig, azután elmúlnak a végtelen skandináv éjszakák, előbb-utóbb ott is nyár lesz, viszont marad a Lake Shore Drive, mint a finoman cizellált nordikus melankólia örök emlékműve.

- minek -

Beatservice/Neon Music, 2005

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.