Lemez: Csizmát az asztalra! (Enzo Avitabile & Bottari: Save The World)

Zene

Ha kedve szottyan az embernek Olaszország világzenei feltérképezésére, a fõhadiszállást Nápolyban célszerû berendeznie. Olyan kiváló ismerõsök segíthetnek ott a tájékozódásban, mint a Spaccanapoli, a Nuova Compagnia di Canto Popolare vagy Daniele Sepe, de különben is: ott, a csizma alja felé a legélénkebb a népzenei hagyomány a környékbeli szentek vagy éppen a bõséges termésért adózó ünnepek rítusaival, melyekben a mai napig együtt ropja keresztény és pogány.

Sõt. Aki tutira megy, most már (a szaxofonos-énekes) Enzo Avitabilét sem hagyhatja ki ebbõl a forgatagból. Azt nem mondhatnám, hogy Enzo új arc, hiszen több mint húsz éve jelentette meg az elsõ lemezét, de alanyi jogon eddig nem sikerült befutnia. (Legalábbis a tekinté-lyét inkább a Tina Turnerrel, James Brownnal, Randy Crawforddal és az Afrika Bambaatával való kollaborációknak köszönhette.) A Save The Worlddel azonban - lemezen és fesztiválkörökben is - az év egyik legnagyobb dobását könyvelhette el.

Lássuk csak, mit hallunk rajta.

Mindenekelõtt a Bottarit. A Bottari di Portico a környék legrangosabb-népesebb ütõegyüttese, az diktál az összes számban Avitabile alá katonás szigorú ritmust. Hordókat és dézsákat ütnek, ahogy apáról fiúra szállt azon az égtájon, ahogy az õsidõkben a parasztok ütötték, hogy elûzzék a gonosz szellemeket a földjükrõl. Pengetõs hangszereket: mandolint, gitárt, mandocsellót ugyancsak hallunk, hiszen azok sem kevésbé illetékesek Nápolyban, és persze itt van Avitabile, az õ kiváló szaxofonjával és ellenállhatatlanul rekedtes-meleg hangjával.

No de a Save The World távolabbra is ellát a csizmája orránál. Szardíniából polifon pikulást (Luigi Lai) lát vendégül, Palesztinából lantost (Simon Shaheen), az egyik számban Khaled vokálozik, a másikban-harmadikban Manu Dibango és Hugh Masekala fúj.

Az impozáns névsor persze csak a hab a tortán - ez a lemez korántsem a sztárparádéról szól. Hanem arról, hogy Avitabile keze alatt micsoda nagyszerûséggel szervülhetett tradíció és nóvum, vidéki és nagyvárosi, lokális és globál. Ami nem kevesebbet tesz, mint hogy az elsõtõl az utolsó hangig élvezheti az is, aki nápolyira vágyik, meg az is, aki arrafelé nem éri be a mediterráneum nélkül.

Marton László Távolodó

Wrasse Records, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.