Sõt. Aki tutira megy, most már (a szaxofonos-énekes) Enzo Avitabilét sem hagyhatja ki ebbõl a forgatagból. Azt nem mondhatnám, hogy Enzo új arc, hiszen több mint húsz éve jelentette meg az elsõ lemezét, de alanyi jogon eddig nem sikerült befutnia. (Legalábbis a tekinté-lyét inkább a Tina Turnerrel, James Brownnal, Randy Crawforddal és az Afrika Bambaatával való kollaborációknak köszönhette.) A Save The Worlddel azonban - lemezen és fesztiválkörökben is - az év egyik legnagyobb dobását könyvelhette el.
Lássuk csak, mit hallunk rajta.
Mindenekelõtt a Bottarit. A Bottari di Portico a környék legrangosabb-népesebb ütõegyüttese, az diktál az összes számban Avitabile alá katonás szigorú ritmust. Hordókat és dézsákat ütnek, ahogy apáról fiúra szállt azon az égtájon, ahogy az õsidõkben a parasztok ütötték, hogy elûzzék a gonosz szellemeket a földjükrõl. Pengetõs hangszereket: mandolint, gitárt, mandocsellót ugyancsak hallunk, hiszen azok sem kevésbé illetékesek Nápolyban, és persze itt van Avitabile, az õ kiváló szaxofonjával és ellenállhatatlanul rekedtes-meleg hangjával.
No de a Save The World távolabbra is ellát a csizmája orránál. Szardíniából polifon pikulást (Luigi Lai) lát vendégül, Palesztinából lantost (Simon Shaheen), az egyik számban Khaled vokálozik, a másikban-harmadikban Manu Dibango és Hugh Masekala fúj.
Az impozáns névsor persze csak a hab a tortán - ez a lemez korántsem a sztárparádéról szól. Hanem arról, hogy Avitabile keze alatt micsoda nagyszerûséggel szervülhetett tradíció és nóvum, vidéki és nagyvárosi, lokális és globál. Ami nem kevesebbet tesz, mint hogy az elsõtõl az utolsó hangig élvezheti az is, aki nápolyira vágyik, meg az is, aki arrafelé nem éri be a mediterráneum nélkül.
Marton László Távolodó
Wrasse Records, 2004
