Ebben az országban, ahol nem mûködnek rockklubok, ahol lakodalmasok uralják a piacot, ahol a televízióból kipusztult, a rádióban pedig lement kutyába a rockzene, és ahol beteges félreértések kulminálnak a sztárság körül, nagyon nehéz lehet egy rockzenekarnak megõriznie a tartását és a hitelét. Nem kurvulni el és nem esni szét, nem dõlni be ócska ideológiáknak és nem nevezni "kihívásnak" egy lapos kiskaput. Gondolom, máshol sem könnyû, hiszen egyre kevesebben vesznek lemezeket, és az uralkodó széljárás is más vizeket kavar, de azért tartom: nálunk most tényleg siralom van.
A helyzet reménytelen, bár lennének ötleteim - de most ne rólam legyen szó, hanem a Kispál és a Borzról. Pontosabban azokról a gesztusairól, amelyekkel erre a katasztrófa sújtotta klímára reflektál. Hangoskodás és hígulás nélkül, látszólag kis távolságtartással, "mindössze" arra rendezkedve be, hogy - tekintsen elõre vagy hátra - még többet facsarjon ki magából. Hogy amire képes és ami az asztalra kerül, az lehetõleg ne essen messze egymástól.
Ilyen gesztusnak tartom azt a tavalyelõtti koncertlemez-sorozatot, amelynek hét darabja az együttes "tizenöt éves" turnéjának az állomásait dokumentálta, vagy azt a koncertsorozatot, amely az A38 hajón még nagyban dúl, és alkalomról alkalomra egy-egy Kispál-albumot tárgyal újra. És ezt gondolom az Én, szeretlek, téged album felvételérõl is, melyre immár nem egy "profi" stúdióban került sor, hanem mindenütt, ahol jobban esett éppen: klubokban, mûvházakban, a patacsi próbák során. Beruházva egy kis mobil rögzítõbe, vagyis kiiktatva azt a kényszerpályát, ami veszélyt jelentett eddig a stúdiózás korlátaival és görcseivel. Ha gáz van, innentõl könnyebben kibökhetõ, hogy ki vagy mi a hunyó.
De nincs gáz ezen az albumon. Nekem legalábbis jó. Hogyne volna. Eltelt tizenöt év, és úgy maradt, úgy maradhatott meg bennem ez a társaság, hogy minden a régi, hogy újra és újra képes három-négy-öt számmal megérinteni. Fõleg az olyan szomorkásokkal, mint most az Iszonyú lassú countryja vagy a túlvilágról kiszûrõdõ Ugyanazokat, és fõleg az olyan kesernyés elborulásokkal, mint a Minden rendben, az Egy fiú ágyában vagy a Csiga, leginkább. Sõt. Ezúttal akár ötrõl hatra is juthatok, hiszen az Ippon lite is igen szép, ha überelni kell.
Hát ezért mondom. És ezért nem bánom, hogy ami fennmaradt: egy-egy dalban Csík János és Leskovics Gábor vendégéneklését, háromban-négyben pedig a korai - kisimultabb - évek emlékét, másra kell hagynom.
A világért sem bánnám - még egy másik országban sem.
Marton László Távolodó
Universal, 2004
