Néha a csillagok is leszállnak az égrõl - lám, Norman Cook is visszatért közénk egy újabb (immár negyedik) album erejéig. Nagyot tévedtek, akik azt hitték, hogy a (többek között) Fatboy Slim mûvésznevet használó alkotó végleg szétsakkozta az agyát a mértéktelen vodka és bogyónyeléssel (Better Living Through Chemistry - ugye?). A könnyûkezû mester ugyan nyilvánvalóan buggyant, de hát õ már így is született, ráadásul a népek is buzgón veszik a dolgait, ami meglehetõsen sokat elárul bolygónk jelenlegi állapotáról. N. Cook tehát már nagy és sikeres mûvész, nemrég, valamely bolondériája ürügyén, felbukkant a Fókuszban/Aktívban is, kevéssel a gömbvillámtól teherbe esett ipari tanuló esete után, továbbá jogdíjat fizet a felhasznált hangminták után, ami nagylelkû (és sajnos elengedhetetlen) gesztus egy jómódú embertõl. Módszertanilag persze nem sokat fejlõdött - lehetõleg kevéssé ismert, régi nyersanyagból dolgozik, s a jól összekutyult/tapasztott keverék kifejezetten kellemes hatást kelt -, különös tekintettel arra, hogy érezhetõen alábbhagyott a tufa house iránti olthatatlan rajongása.
A Don't Let The Man Get You Down felelõtlen infantilizmusával indul a lemez, a mester ehhez mérten választotta ki a jó harmincöt éves hangmintát egy rég elfelejtett hippizenekar repertoárjából. A már maxin is kiadott Slash Dot Dash ehhez képest kellemes, bár könnyen felejthetõ blõdli. A Jin Go La Ba egy újabb, némileg brutális, picit savas fõhajtás az afrozenék elõtt - a mûdarab amúgy Babatunde Olatunji hasonló címû dalának merész absztrakciója. A hallgató némileg meglepõdve konstatálhatja: a Long Way From Home korrekt kis gitározós, vokális popzene, némileg persze elektronikusan gyökérkezelve (a szerves adalékokról egy bizonyos Jonny Quality gondoskodott). A Put It Back Togetherben már maga Damon Albarn szolgáltatja a vokált - habár Cook ezúttal sem hazudtolja meg magát, s jól széttorzítja hangot -, mindazonáltal továbbra is kerek, egész, dalformájú izét hallunk, szép nõi háttérvokállal, kissé lehangolt gitárral - sajnáljuk, erre se nagyon lehet majd tablettázni. A Mi Bebé Masochista már a big beat aranykorát hozza vissza - de csak egy pillanatra, mert a pop bosszúszomjasan visszatér, hogy a vérünket vegye. A Push And Shove-ban például a dj/producer kolléga Justin Robertson ragad gitárt, basszusgitárt és mikrofont, hogy szavakba és hangokba öntse bánatát. A North West Three az egész lemez egyik legmeghatóbb dala - amúgy gyakorlatilag a Primrose Hill címû régi sláger (elõadó: a Martyn házaspár) ihletett feldolgozása. A The Journey címû szerzemény teljes komolytalansága után már nem meglepõ a következõ, szintúgy Lateef jellegzetes hangjára épülõ Wonderful Night, ami nemcsak szép, kerek, de remekül táncolható is - el ne felejtsük, Fatboy Slimet valaha ezért szerette felnõtt és gyerek. De hát tesz is õ erre: a Song For Chesh lassú, szavak nélküli ballada, majd jön a slusszpoén: a Steve Miller-féle Joker N. Cook-féle változata, a régi bûntárs, Bootsy Collins énekével - alkalmi effektekkel beütött, tökéletes popzene, csakis idült felhasználók részére.
- minek -
Skint, 2004
