- dercsényi -
Forgalmazza: UIP - Duna Film
JJJJ
könyv
Richard Buxton: A görög mitológia világa Baglyot vinni Athénba! Vagyis abszolúte fölösleges. Könnyen ezt gondolhatná a görögös mûveltségû olvasó a legújabb mitológiatörténetrõl, hiszen magyar nyelven számos egészen kitûnõ munka áll rendelkezésére e tárgyban: Kerényi Károlyé, Trencsényi-Waldapfel Imréé vagy akár Robert Gravesé. Ám súlyosan csalatkozna, mivel a Richard Buxton által jegyzett könyv nemcsak a benne föllelhetõ gazdag képanyag okán, de a szerzõ friss szemlélete és vonzó okossága miatt úgyszintén különös figyelmet érdemel.
A görög mitológiát valamenynyien ismerni véljük. A hellén istenek többnyire az Olimposz csúcsán darvadoznak nektárosserleggel a kézben, s unottan majszolják az ambróziát. Máskor meg leszállnak a halandó emberek közé, viszályt és háborúságot szítanak, de legeslegszívesebben királylányokkal és nimfákkal kufircolnak napestig. A thébai Oidipusz király családi élete bízvást botrányosnak nevezhetõ, a leleményes Odüsszeusznak nehezére esik hazatérni hûséges nejéhez Ithakába, a szegény bûnös Danaidák pedig térdig koptatják a lábukat a végtelen vízhordásban.
A történet természetesen sokkalta bonyolultabb mindennél, s az új könyv legfõbb erényének éppen az tekinthetõ, hogy bántó leegyszerûsítések és mindennemû fontoskodás nélkül segít rendet vágni a görög mitológia keszekusza szövevényeiben. Richard Buxton az ismert és kevésbé ismert regék újbóli elbeszélésén túl nagy figyelmet szentel az olyan mozzanatoknak, mint amilyenek a mítoszmondás formái és rituális keretei, a mitológia legjelentõsebb földrajzi színterei vagy éppenséggel az isteni szexualitás újszerûen tárgyalt kérdései. A könyv zárófejezetében pedig az ógörög mondavilág továbbélését, meganynyi római, közép- és modern kori transzformációját s mindmáig kimutatható üdvös jelenlétét tekinti át.
Szép és okos képeskönyv. Soha rosszabb tudományos ismeretterjesztést! Kiáltsunk hát evoét!
László Ferenc
Alexandra, 2004, 256 oldal, 7990 Ft
JJJJJ
web
A WWW.NANA.HU rettentõ bájos honlap, melyet az Axel Springer Magyarország Kft. mûködtet, beszédes színvonalon. A legígéretesebbnek és egyben legtalányosabbnak talán a "Paraffinos kézápolás-spa manikür" címet viselõ rovat ígérkezik, de érdemes belekukkantanunk a "Hogyan kell kiszeretni valakibõl?"-be is. Ez utóbbiból megtudhatjuk, hogy a "szerelem hamar elmúlik, ha újat keresel", s egyéb, igencsak rejtetten argumentált állításokra, gyöngyszemekre is lelhetünk; ahogy azt a Springer által kiadott megyei napilapoktól már megszokhattuk.
Feminista állampolgárként nehéz megdöbbenés nélkül szembesülni a honlap által közvetített bornírt nõ- és világképpel, bár úgy tûnik: a körmönfont szerkesztõk mindenre gondoltak. A vájtfülû (véleményformáló) értelmiség száját betömendõ van itt filozófiai és médiakritikai magasságokba ugró önfeledt interjúfelvezetés is, mely szerint "Ez a riport [sic!] nagyon, de nagyon más lesz, mint a többi! A miért: a két fiatal. Akik pont olyanok, amilyenek, és akiket ha nem pont úgy mutatunk be, amilyenek, akkor nem is mutatjuk be õket." Igen, ehhez nehéz mit hozzátenni: térjünk inkább rá a nélkülözhetetlen Ezotéria rovatra, mely szerint "Bizonyított tény, hogy fogyó holdnál sikeresebb a mûtét, jobban hat a fogyókúra, növõ holdnál gyorsabban gyógyulunk, újholdkor kezdhetünk újra egy szerelmi kapcsolatot, a telihold viszont veszekedésre bátoríthat. Mit mikor csináljunk tehát?" Mit? Mikor? Gondolom, most: egy másik "nõi" honlapot.
Egyébként unatkozni nincs miért, hisz interaktív lehetõségeink száma végtelennek tetszik: számolhatunk közösen kalóriát, kereshetünk társat, írhatunk önéletrajzot, s még ruhatárunkat is felfrissíthetjük. Ha mindezt túl könnyednek találnánk, hát klikkeljünk arrébb. Mondjuk a hírrovatra, hol hasznos dolgokat tudunk meg, például azt, hogy "az ásványvíz a diplomások itala".
A nana.hu belsõ keresõjében az édes szóra 133, a semmire pedig 393 találat jön ki. Édes semmi.
Pollágh Péter
Csillagtalan
lemez
Bartók Béla: Három zongoraverseny Kocsis Zoltán a Holmi januári számában megjegyzi, hogy kevesen vannak, akik mindhárom Bartók-zongorakoncertet mûsorukon tartják. De hát az okok közismertek: a mûvek roppantul eltérõ karaktere és a technikai problémák különfélesége. Az elsõ csak kevesek számára lejátszható, és a második sem tartozik a könnyû elõadási darabok csoportjába. A harmadik viszont a hölgykoncertek közé sorolódott, némi joggal. Így érthetõ, hogy új lemezén Pierre Boulez három mûvésszel szerepel, de hogy három zenekarral, az már túlzás. Nincs egység, és a színvonal is szerfölött különbözõ, olyannyira, hogy Héléne Grimaud kisasszony elõdásáról most szó se essék.
A nagy nyereség Krystian Zimmerman játéka (I. zongoraverseny). A Chicagói Szimfonikusok társaságában energiától szétrobbanó, nagyszerû felvétel született, mely vetekszik a Kocsisnak a Fesztiválzenekarral készített (Philips) tizenöt éves, klasszikus elõadásával. Különösen az elsõ tétel lassú, népdalt vagy korált imitáló szakasza megrendítõ, a második tétel a fantasztikus ütõhangszeres kísérettel ezer színben ragyog. A mû most új színben tûnik fel: a Mandarin lezárása, ám nyitás a Zene..., valamint a Kétzongorás szonáta felé. Na meg a Második koncerthez, melyet Leif Ove Andsnes fölötte meggyõzõen dübörög végig a Berlini Filharmonikusok kíséretével, ám a mû szíve-lelke, a második tétel inkább csak vázlat most, a természetköltészet, a metafizikai mélység nélkül.
- csonta -
Universal/Deutsche Grammo-phon, 2005
I: JJJJJ
II: JJJJ
III: J
film
Fûrész Hogy egy olyan aberrált, eszelõs alkotást, mint ez, nem a videotéka sarokpolcának jótékony homálya felejt, hanem a moziban hozhatja vissza elsõfilmes rendezõje mészárszékének elõállítási költségeit, csak meglepõ. Hogy az ausztrál szerzõpáros még az év vége elõtt bemutatandó folytatáson agyal, már elkeserítõ. A morbid kivégzésekben nem szûkölködõ film alkotói hosszú heteket szentelhettek a szupermarketek húspultjai elõtt toporogva a hentesszakma darabolási fortélyainak precíz elsajátításában reménykedve. Ennyi beteges, Gore-elemekkel spékelt, értelmetlen gyilkolászás rég nem volt látható a multiplexek sokat megélt vásznain. A "Fûrészes" szadista sorozatgyilkos látszólag ártatlan embereket tanít meg kesztyûbe dudálni, olyan lehetetlen helyzetek elé állítva áldozatait, mint az egyikük fejére helyezett állkapocsrobbantó fordított medvecsapda, melynek kulcsát elkábított cellatársa gyomrából kell elõkotornia, mielõtt becsipog a fejzár idõzített órája. James Wan rendezõ ítélõszékének döntése szerint a lecsúszott drogosra, a betegeit név szerint nem ismerõ orvosra vagy a csóró lesifotósra egyaránt halálbüntetés vár. Gyilkosa persze mossa kezét: összezárt áldozatai nyírhatják ki egymást. A Hetedikre és a Pánikszobára hajazó forgatókönyvváz hiába tartogat nehezen hihetõ csavart, mire a címszereplõ tárgy reszelni kezd, a legtöbbet szenvedõ túlélõ az ártatlan nézõ marad.
A végefõcím stáblistájának feltûntekor az ember legszívesebben puszta kézzel fojtaná meg a bûnös jegykezelõlányt. Bár nem ártana kicsit elmorfondírozni valami rafináltabb, húsbavágóbb metóduson.
Balázs Áron
Forgalmazza a Budapest Film
J
könyv
Szenved-éj. Fiatal ír elbeszélõk. Ez itt az igazi ifjú Íroszág, nem a magas szinten píár-kezelt Kelta Tigris - effélét ígér a tömör elõszó. Értettem, rendben. A kép voltaképpen szórakoztató, a sztorik változatos helyeket foglalnak el az izgalmas-unalmas kontinuum mentén, és az egész valóban üde, egyre-másra sülnek el a kezek. Egy következetesen és egy következetlenül vállalt szerkesztési elv vonulását figyelhetjük meg a lapokon. Úgy tûnik, a válogatásba való bekerülés feltétele volt, hogy a szereplõk közül legalább egy legalább füvezzen saját története valamelyik pontján. Ez a kifejezetten kamaszos lelkesedés könnyen átélhetõ, ha meggondolja az ember, hogy az ország természetföldrajzi adottságai milyen akadályokat állíthatnak mondott élvezeti cikk hozzáférhetõségének útjába. A betépett állapot megjelenítése terén kifejezetten ügyes erõfeszítésekkel szembesülhetünk - és õszintén irigykedhetünk az õszinte írekre, hogy ifjú titánjaik nem érzik kínosnak saját ez irányú, olykor szinte szociografikus indíttatású próbálkozásgesztusaikat. A másik sajátosság a nemi szerepek könnyed próbálgatása, az ellentétes nemû szereplõ pozíciójába helyezkedés - ugyancsak meggyõzõ színvonalon. Minimális cizella, nulla kultúrsallang, eközben egyfajta gyakorlatias és egyáltalán nem követelõ emberi melegség.
Maguk az események nemritkán a thriller-abszurdig robognak, de vannak sekélyebb merítésû, ám még így is irodalmi mélységek fölé hajózó szövegek. Zene, szociális segély (vagy legalábbis a hagyományos, nyolcórás munkahely hiánya), kocsma, alternativitás és deviancia határvidéke - alapvetõen ennyi a miliõ. Finoman hullámzó színvonal, erõs egyéni teljesítményekkel.
A fordítás különlegessége, hogy egy mûfordítói szeminárium hallgatói készítették, romlatlannak tûnõ pályakezdõk, akik járatosak a kuturális közegben és még nem szakmányban darálják, hanem megrágják a mondataikat. Azt a néhány ügyetlenséget könnyû megbocsátani.
- kyt -
Magyar Világ Kiadó, 2004, 331 oldal, ármegjelölés nélkül
JJJJ és fél
színház
Vinnai András - Bodó Viktor: Ledarálnakeltûntem címû produkciója a Kamrában Kafka A per címû regénye miatt jött létre - mondjuk ez fontos, noha a kötõdés az elsõ jeleneten kívül nemigen érhetõ tetten. De nem is fontos - csak fölbosszankodnánk, ha nem vernénk ki a fejünkbõl gyorsan. A jelenetezõs színház szép példája ez; tudják: a jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, viszont mindegyiket intenzív belsõ gazdagság, ötletparádé és nem utolsósorban színészi brillírozás jellemzi. "Jut is eszembe" dramaturgia ez - ami kizárólag akkor mûködik, ha a rendezõnek és a színészeknek nagyon sok minden jut az eszébe. (Ilyesféle volt annak idején a krétakörösök Hazámhazámja, majd nemrégiben a Feketeország is; de Pintér Béla is mestere ennek az építkezésnek, mint ezt számos elõadása bizonyítja.)
Bodó Viktornak és a Katona társulatának pedig sok minden jut eszébe; az ötletek egymás sarkára hágnak: stílusparódiát revüjelenet, abszurdot bohózat követ, méghozzá gyorsan, bár olykor épp nagyon lassan (Fekete Ernõ az elsõ jelenetben olyan komótosan kevergette némán a kávéját, hogy azt gondoltam, most megy le elõször egyben a jelenet, pedig csak figurát teremtett éppen...).
Van persze József - Keresztes Tamás mintha külsõre is idézet lenne, abból is él, amit idézni látszik. De erõsek a mellékalakok is, náluk is erõsebbek a színészek; "nodi Eszter remek díva - a Chicago-részletek nagyon viccesek -, Rezes Judit szintén jó szélsõséges villanásaiban. Lengyel Ferenc a hátára növeszti az iratszekrényt, Nagy Ervin a hátára veszi az elõadást. Kun Vilmos és Olsavszky Éva minden pillanata mulatságos - ez már önmagában is igen tanulságos. Felsorolhatatlan a hatalmas stáb, mert muszáj megemlíteni Bagossy Levente díszletét is, amely fordítva szorul be a Kamra terébe, perspektivikus alagutat formáz, van trükk és tükör, meg még a közönség is jól megnézheti magának a szünetben, merthogy játéktér és büfé együvé tartoznak ezen az estén. Amikor is jól mulattunk - bár nem gondoltuk komolyan, hogy Kafkát tálalták föl itt nekünk.
- ki -
Kamra, január 28.
JJJJ
tévé
A blues Rájöttem végre: minden hónap elsõ vasárnapján, a fél tízes esti híradó után. Ekkor sugározza a Duna Tv azt a sorozatot a blues történetérõl, amit fõproducerként Martin Scorsese jegyez. A múlt vasárnap este Clint Eastwood filmjét adták: Piano Blues a címe, és valóban, az idõs Oscar-díjas mûvész idõs zongoristákat ráncigált a kamera elé. Clintet sosem az eszéért szerettük. Lehet, sok kérdést kigondolt a forgatás elõtt, de közben már csak egy jutott az eszébe: kedves mester, hogyan kezdte a pályáját? Ray Charles például legalább háromszor ismételte el önsztoriját, hogy tudniillik hároméves korában odasomfordált szülõvárosa egy híres pianistájához, s akkor kezdett el pötyögni a hangszeren. A pályakezdés nehézségeirõl még számosan mesélnek, semmitmondóan vagy viccesen; a sztorik ezen a ponton az istennek sem bírnak túllendülni. Ám a riporteri alulmotiváltság meg az ügyetlen vágások és a történet hiánya sem bírja elrontani ezt a filmet. Eastwood aggjai még mindig fantasztikusan játszanak, és fantasztikusan játszottak - boogie-woogie-t, bluest, gospelt - húsz, harminc évvel ezelõtt is, amint az a bõséges archív felvételekbõl kiderül. És egy idõ után azon kapjuk magunkat, hogy mindegy is, mit mondanak: csak nézzük, leesett állal és szoruló torokkal, amint egy kedves öregember imádnivaló vénemberekkel érintkezik (és közben halkan szól a dzsessz). A sorozat nyitódarabját (Feel Like Goin' Home), amit maga Scorsese rendezett, január elején adta a Duna. Fõszereplõje az ifjú gitáros, Corey Harris volt, aki saját mûvészetének, sõt személyiségének az elõzményeit kereste, elõször a Mississippi deltájában meg a fekete folklórban, a súlyos elnyomatásban és a bánatban; hogy az õsforrást végül Maliban, Nyugat-Afrika õsi ritmusaiban találja meg. Ez okosabb darab volt, mint az Eastwoodé, de a lényeg ugyanaz: egy csodálatos, élõ hagyomány felemelése. Még öt film jön, többek közt a 60-as brit bluesáról, aztán Memphisrõl meg Chicagóról: nagyon figyeljünk oda.
- bbe -
Duna Tv
JJJJJ
