"A világ vezetői azért találkoznak, hogy eldöntsék, kit okoljanak. Talán itt az ideje, hogy mi olvassuk a híreket." E két mondat nem egy genovai tüntető, hanem Paul Heaton szájából hangzott el. A sok-sok milliós lemezeladással bíró popslágerszerző a 80-as évek közepétől a Housemartins, majd a Beautiful South énekeseként lett ismert, s vált az egyik legtöbb díjat és elismerést begyűjtő előadóvá hazájában. Tizenhat éves pályafutása során most először jelentetett meg szólólemezt Biscuit Boy aka Crackerman álnéven. Az angolos, szarkasztikus humorban bővelkedő, a családról, csajozásról és egyáltalán az emberi kapcsolatokról szóló keserédes szövegek terén Heaton hozza megszokott formáját, társadalombírálata ugyanakkor erősebb, mint valaha: "A napbarnítottság iránti mohó vágyunk abból ered, hogy állandóan valaki más fehér seggének az árnyékában élünk, s csak azért egy vagy két hétre megyünk nyaralni, mert háromnál még véletlenül kiderülne, hogy az egész létünk egy nagy menekülés. Idővel aztán a kimerültségtől eltompul az agyunk, lejjebb vesszük a tétjeinket, s végül a menekülés eredeti okát is elfelejtjük. Az utópia utópia marad, ha hajlandóak vagyunk várni." Heaton nem éppen csóró manus, már alkoholra sem költ, mert kigyógyult a betegségéből, akkor mi fáj neki? Miért választ magának "Törőember" alteregót, és a Fat Chance borítóján miért áll az őt megtestesítő figura (vízi)pisztollyal a kezében? (A grafikát a Blur-énekes Damon Albarn vezette virtuális banda, a Gorillaz designere készítette, csak emlékeztetőül: ez utóbbi zenekar albumán katonaruhás figurák és egy terepjáró látható.) Nos, valójában a Heaton-féle arcok sokkal veszélyesebbek a fennálló demokráciákra, mint az erőszakkal operáló terroristák. Utóbbiakat előbb-utóbb eltiporják, ezek a művészek viszont zajos sikereket hozó szerelmes dalokkal ostromolják a slágerlistákat, miközben a lemezeiken Nyugat-imázst romboló, időzített bombákat helyeznek el.
"Az emberek tudomására kell hozni, hogy háború van" - énekli Tim Burgess a Charlatans új nagylemezén, és ezek után nem hiszem, hogy sok magyarázatra szorulna, mi a kínja. A zenekar nagyjából mindenen keresztülment, ami egy brit gitárzenekarral az elmúlt tizenkét évben történhetett; a Wonderland pedig a hetedik, és szerintem a legjobb sorlemezük. A zenei elemzők a stílusváltást, s ebből is a dance-esebb hangzást emelik ki, én viszont a nevében is szélhámos, "beállós" társaság felelősségérzetének növekedését hangsúlyoznám. No, nem a hatalomnak intézett, "kicsit csendesebb leszel majd egy pisztolycsővel a szádban" részre gondolok itt elsősorban, hanem arra a hozzáállásra, amely a "világ megváltoztatását" nem másokra kívánja testálni, hiszen: "Én vagyok a saját megmentőm." Különben a Csodavilág borítója találóan szemlélteti, mit érez ez a felnőtt extasygeneráció: most éjszaka van, kihalt minden, mi is láthatatlanná váltunk, de nehogy azt hidd, hogy elaltattál minket. Nagyon is éberek vagyunk.
A nevében is "új rendet" hirdető New Order lemezfotóján szintén a "figyeléstéma" kerül elő. Egy látszólag proli kiscsaj szakadt pólóban és farmerban, ellenben high-tech cuccal filmez minket. A CD-füzet belső képein aztán nyugtázhatjuk, hogy mit vesz le a mából, minek fordít teljesen hátat: az elkerítettség, a bezártság, a zavarodottság érzete kerül szembe az ő szabadság utáni vágyával. Pedig nehezen lehetne azt állítani, hogy Bernard Sumner (43) triójának ne jutott volna ki a duhajkodásból, mivel igencsak benne voltak a sűrűjében az utóbbi húsz évben. Az elődzenekar (Joy Division) énekese, Ian Curtis öngyilkossága után egyre könnyedebb és táncosabb felfogásban zenéltek, mondják, a szülőváros Manchester (és ezzel tulajdonképpen Anglia) zenéjét kétszer mentették meg: egyszer a 80-as évek elején, amikor a punk attitűdjét továbbvitték a modern elektronikus zenék irányába, másodszor az évtized vége felé, hiszen ők szolgáltak inspirációként az akkoriban feltörekvő táncos indie-pop bandák (Stone Roses, James, Happy Mondays) számára. Sumnerék arra büszkék, hogy saját klubjuk (Hacienda) révén ők mutatták be az extasyt és az acid house-t a briteknek, s ez idáig ők adták el a legtöbb kislemezt (250 ezret a Blue Mondayból) a szigetországban. Szóval megvolt nekik minden, megszedték magukat rendesen, nem is adtak ki lemezt vagy nyolc évig. Tehát elvileg semmi nem magyarázza, hogy a most megjelent, eddigi legérettebb anyagukon ilyenekkel jöjjenek: "Igaz és szabad akarok lenni, nem úgy, mint a többiek. Ne nyomj le, nem vagyok hülye, ne lopd el a koronám, mielőtt megnyerném. Elvesztem egy hideg paradicsomban... ember, össze kell szedned magad, talpra kell állnod, egy egész világ van a kezedben."
Tiszta sor: három fecske sem csinál még nyarat. De hallga csak, mit fütyül a színtér többi jómadara (is): Manic Street Preachers: Ismerd az ellenséged, Stereophonics: Éppen elég képzettség a (fel)lépésre, Spiritualized: Hadd dőljön össze!, Gorillaz: A holnap ma van.
- bogi -
Biscuit Boy: Fat Chance, Mercury/Universal, 2001; Charlatans: Wonderland, Universal, 2001; New Order: Get Ready, London/Warner, 2001
