Én meg vállat vonok, hát ha Cohen, akkor Cohen, bírtam én a csávót, azt a zsíros-olajos hangját, legfőképpen pedig a különös ellentétet ennek a hangnak az érzékisége és a dalok elképesztő szomorúsága között. Bár talán nem is ellentét volt ez, hanem a minden örömön és bánaton túli, a semmi szélén egyensúlyozó, komor megtisztultság csábítása. Who By Fire, Chelsea Hotel, Bird On A Wire, Suzanne - meg a többi, ami éppen elfér egy azóta már nyilván rég akciós Best of-on. Nem mondom, kellett a hallgatásához, a hallgatni akarásához egy hangulat, a lelki megsemmisültségnek az a kozmikus méretű szétterjedése, amikor a szétnyálazódni hagyott rossz- vagy egykedv már önmaga lehetséges okait is belefojtja az önsajnálat ragacsába. Rég volt ez már, a hatvanas-hetvenes évek bús fordulóján, de aztán később is elő-elővettem néha ezeket a jól dúdolható minimáldallamokat.
Azóta pedig eltelt lassan három évtized, Leonard Cohen íróként és költőként legalább annyira híres Kanadában, a szülőhazájában, mint könnyűzenészként, közelebb jár a hetvenhez, mint a hatvanhoz, éveket töltött egy kaliforniai Zen-kolostorban, szerzetessé is szentelték, amihez képest elég meglepő, hogy most megint előállt tíz új dallal. A zenei világ egy kicsit elszintetizátorosodott, szerintem ez nem vált a javára, de nincs baj, szerencsére nem akkora a változás - és az igénye sem -, hogy zavaró legyen. A dalok busongó egyszerűsége sem változott, csak a hang olajossága szikkadt ki észrevehetően, de bőven érzéki még így is, csak másként, talán még lemondóbban, még távolabb a világtól. Cohen maradt, aki volt. Első végighallgatásra semmi különös, önmaga utánérzésének tűnik, másodikra viszont már tudom, hogy ez inkább következett az aggályaimból, mint a zenéből. Harmadszorra meg már az volt az érzésem, hogy bizonyára meghallgatom majd negyedszer is. Addig sem vagyok útban.
- kyt -
Sony/Columbia, 2001
