Lemez: Odatehető (Mr. Con and the Bioneers Brave New World Orchestra: String Reality)

Akit érint, tudhatja az idei Pepsi Sziget óta, ahol Menyhárt Jenő is fellépett, hogy a Szélhámos úr az ő újvilági művészneve, a Bioneer szót maga kreálta a bio és a pionír keresztezésével, a Brave New World pedig Huxley Szép új világára utal. Hét éve él New Yorkban, elérkezett az idő, hogy amerikai társaival elkészítse első ottani lemezét. Ez művészi szempontból majdnem akkora kockázat, mint új országban új életet kezdeni - nem sejtheted, mi jön ki belőle, de főleg, hogy te hogyan jössz ki belőle. Az élet most nem tartozik ide (beszélt róla a Narancsban: 2000. október 19. - a szerk.), viszont a zene kellemes meglepetés. Elfogult vagyok, mert szerettem, amit az URH-ban és az Európa Kiadóban csinált, ezért is tartottam tőle, hogy érdektelen rockkal áll elő, amit kínos lenne régi önmagával egy mondatban emlegetni. De szerencsére nem ez a helyzet. Annak ellenére, hogy odakint nyilván elvész a tömegben, és nem robbanhat, itthon pedig az idők változása és az angol nyelv miatt nem jelenthet annyit, mint Menyhárt Jenő korábbi dolgai, a String Reality odatehető amazok mellé.

Először is a ráismerés: hiába az új személyiség látszata, a bőréből nem próbált kibújni. Lépten-nyomon saját ismerős témái, kifejezései szólalnak meg az általa hajdan is kultivált sci-fi szcenárióba ágyazva: visszatért az Unidentified Singing Objects; a You Are Not Our Hero az Igazi hős emlékét hívja elő, a Here Come The Consultants konferálós bevezetése a Szavazz rámét, a Bárcsak lehetnék dob meg I Wish I Was A Drumként reinkarnálódott; és the music isn´t music, the words aren´t words (a zene nem zene, a szöveg nem szöveg; ám az egykori cenzor ma a szponzor). Másról is szól persze (a divatról mint vallásról, a pápa klónozásáról stb.), amennyire megítélhetem, autentikusnak tűnő angolsággal, erőlködéstől mentes kiejtéssel és itt-ott David Bowie-t, gyakrabban Lou Reedet idéző hanghordozással, frazírozással.

Másodszor pedig az elismerés: sikerült társakra lelnie, s az EK-t mindig is jellemző finomabb és húzósabb darabokkal teljes, jó lemezt csinált. Zeneileg nagyjából onnan folytatja, ahol az Itt kísértünk - Love ´93-nál abbahagyta, azzal az alapvető változással, amit Enion Pelta hegedűje jelent, akár John Cale Velvet Underground-os brácsájának feszültségfokozó funkciójára, akár a Desire albumon Bob Dylan hangját körbetáncoló hegedű finom évődésére emlékeztet. Számomra ez a hegedűs lány a legnagyobb felfedezés, általa fordult előnyére, hogy Menyhárt Jenőnek ezúttal nincs gitáros partnere. A címadó kompozícióban különösen szép, és valahol a mélyben magyaros dolgokat művelnek. Vele Menyhárt Jenő New Yorkból is hazatalált.

Szőnyei Tamás

Bahia, 2001