negyven percig tartó skálázás
és annak tönkretétele. Sejtésem szerint e kudarc sikerként is értékelhető, hiszen ha egy huszonöt éves avantgárd mű képes megőrizni frissességét, akkor okkal gyaníthatjuk, hogy a darab jóval több, mint puszta zenei-esztétikai gesztus. Ha tehát a közönség bukott meg, akkor csak a szerző intenciója szerint viselkedett, akkor a darab diadalmaskodott. Hiszen voltaképpen elérte célját: a halál, pontosabban a lassú haldoklás ábrázolása felháborította a szerző embertársait. Fütyülésükkel közös sorsunk ellen tiltakoztak. Mindamellett félő, hogy a magyarul megjelent tudósítások az átlagolvasónak mindössze azt sugallják, hogy egy dilettáns megpróbált betörni a nemzetközi ászok közé, de a szakértő közönség persze jól helyrefütyülte. Ne habozzunk tehát kijelenteni, hogy Vidovszky László egyike a legfontosabb Magyarországon élő zeneszerzőknek és zenei gondolkodóknak (utóbbit főként Weber Kristóffal közösen jegyzett ragyogó könyve alapján gondolom: Jelenkor, 1997), ugyanakkor fölháborítóan
a jelentősége alatt jegyzett művész
Ennek fényében fölöttébb bántó a Salzburger Nachrichten tájékozatlan megállapítása, hogy Vidovszky - Ligeti és Kurtág kollégájaként - "ugyanolyan híres és ugyanolyan sok nemzetközi kitüntetésben részesül, mint az írók triója". Bár így lenne. De nincs így.
Ma már nincs Új Zenei Stúdió a KISZ Központi Művészegyüttesének székházában, a legendás Rottenbiller utcában, nincsenek már olyan koncertek, amelyeken Kocsis Zoltán játssza a Schroeder halálát a Zeneakadémia nagytermében, így aztán élőben egyre ritkábban lehet találkozni a kortárs magyar zeneszerzés jeleseivel. Könyvek, alapos cikkek nem tárgyalják működésüket; a magyar zenetudomány egyik legriasztóbb mulasztása ez. (Megrémülünk, ha ezt összevetjük az irodalomkritika teljesítményével; utóbbi ugyanis - ellentétben a muzikológiával - elvégezte a dolgát, és nemcsak a valóban kiváló, hanem az alig látszó törpék művét is tudós cikkekben vezette az olvasók elé.) Marad vigaszul a CD, és ez különösen akkor adekvát médium, ha olyan darabokról van szó, melyek kevéssé vagy egyáltalán nem alkalmasak hangversenytermi előadásra. Ilyen műveket tartalmaz a zeneszerző gépzongorára írott etűdjeit összefoglaló, hihetetlenül invenciózus, gondolatgazdag, olykor felkavaró, olykor fájdalmasan röhögtető, néha pedig egyszerűen szép lemez: Etudes for MIDI Piano. Noha szupermodern technikai csoda, a gépzongora jelenségében mégis van valami vadromantikus elem: mintha Hoffmann egyik megszállott feltalálója alkotta volna, Spalanzani vagy Doktor Dapertutto. Színpadi megjelenése sem nélkülözi a groteszk démonológiát, láthattuk ezt már tavasszal Eötvös Péter Az álmok hídján mentem át című színházi játékában: a nagy hangversenyzongora külsejét megtévesztően imitáló gép billentyűzete ördögien pergett, noha játékos nem ült a klaviatúra előtt. A disklavier rokonát láthatja a verkliben is, ami - legalábbis Schubert Téli utazásának Leiermannja óta - bizonyos fokig a művészet ellentétét szimbolizálja; az embertől megfosztott darálást a teremtőerő helyett. A gépzongora az elidegenedés (ne feledjük, e fogalom az alapérzületében romantikus, fiatal Hegel alkotása) holtan is életvidám emlékműve. És Vidovszky képzelőereje révén most mégis ez az eszköz lett a diadalmas kreativitás médiuma.
Ha már Hegelt említettem, maradjunk nála egy kicsit, és mondjuk ki feltételesen, hogy a gépzongora
a boldogtalan tudat hangszere
A géphangszer emberi képességeket meghaladó virtuozitása is a hasadtságban élő szerencsétlen tudaté, "aki elveszítette mind közvetlen személyisége önértékét, mind közvetett személyiségéét, a gondolt személyiségét. Elnémult a bizalom az istenek örök törvényeiben. A szobrok most holttetemek, amelyekből eltávozott az éltető lélek, és a himnuszok csupán szavak, amelyekből elköltözött a hit; az istenek asztaláról hiányzik a szellemi étel és ital, és játékaik és ünnepeik nem nyújtják a tudatnak azt az örömérzést, hogy egységben van az isteni lénnyel." Valahogy így mondja A szellem fenomenológiája. Ezt az egységet most a technika révén elért virtuozitás próbálja pótolni; az emberi képességek technikai meghaladása lesz a záloga a művészet visszanyerésének. Ám - lévén szó mégiscsak gépezetről - ez mindig csak tökéletlenül sikerülhet, ezért a legmélyebb rezignáció - vagy ennek egyik aspektusa, a tragikomikum - hatja át a gépzongora leglejátszhatatlanabb futamait is. Faust indulója - feltehetően Liszt h-moll szonátája "függönytémájának" variációja - ezért lehet a kétkötetes etűdsorozat egyik kulcsdarabja: Faust, a felvilágosodás hérosza, az übermensch (ugye emlékszünk, hogy Goethe, nem pedig Nietzsche alkotta e fogalmat?) roppant szívszorító hangokra masírozik itt az elidegenedés, az eldologiasodás ellen meghirdetett csatába. Ha jobban fülelünk, persze meghalljuk, hogy csak Faust szomorú karikatúrája ő, boldogtalan tudatú Faustunk inkább az amerikai képregényfigurára, a folyton gyakorló Schroederre hasonlít kísértetiesen. Schroeder támadt fel az egykori hős alakjában, és az elnémított valódi hangszer híján most az elpusztíthatatlan gépzongorán száguldoznak képzeletbeli ujjai. Vidovszky lemezén a némává preparált, az 1975-ös Schroeder született újjá a gépből.
Csont András
BMC CD 014
