Lemez: Schroeder ex machina (Vidovszky László: Etudes for MIDI Piano)

szerző
Csont András
publikálva
2001/37. (09. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kellemetlen híreket kaptunk Salzburgból. Mert noha a három magyar szellemfejedelem föllépése az ÉS-ben megjelent tudósítások szerint szépen sikerült Thomas Bernhard hőn gyűlölt városában, Vidovszky László Schroeder halála című szólózongorára és a zongorát preparáló három asszisztensre írt művét kifújolták a nemzetközi haute volée sznobjainak jobbjai.

Kellemetlen híreket kaptunk Salzburgból. Mert noha a három magyar szellemfejedelem föllépése az ÉS-ben megjelent tudósítások szerint szépen sikerült Thomas Bernhard hőn gyűlölt városában, Vidovszky László Schroeder halála című szólózongorára és a zongorát preparáló három asszisztensre írt művét kifújolták a nemzetközi haute volée sznobjainak jobbjai. Ha belegondolunk, hogy ez a mű 1975-ben íródott, két kérdést tehetünk fel: minek köszönhető, hogy mindmáig megőrizte provokatív erejét; másrészt megkérdezhetjük, nem inkább arról van-e szó, hogy a délutáni Auschwitz-csevelyre összegyűlt közönség sértve érezte magát, hallva és látva egy számára tökéletesen ismeretlen szerző művét, mely voltaképpen nem más, mint egy majdnem

negyven percig tartó skálázás

és annak tönkretétele. Sejtésem szerint e kudarc sikerként is értékelhető, hiszen ha egy huszonöt éves avantgárd mű képes megőrizni frissességét, akkor okkal gyaníthatjuk, hogy a darab jóval több, mint puszta zenei-esztétikai gesztus. Ha tehát a közönség bukott meg, akkor csak a szerző intenciója szerint viselkedett, akkor a darab diadalmaskodott. Hiszen voltaképpen elérte célját: a halál, pontosabban a lassú haldoklás ábrázolása felháborította a szerző embertársait. Fütyülésükkel közös sorsunk ellen tiltakoztak. Mindamellett félő, hogy a magyarul megjelent tudósítások az átlagolvasónak mindössze azt sugallják, hogy egy dilettáns megpróbált betörni a nemzetközi ászok közé, de a szakértő közönség persze jól helyrefütyülte. Ne habozzunk tehát kijelenteni, hogy Vidovszky László egyike a legfontosabb Magyarországon élő zeneszerzőknek és zenei gondolkodóknak (utóbbit főként Weber Kristóffal közösen jegyzett ragyogó könyve alapján gondolom: Jelenkor, 1997), ugyanakkor fölháborítóan

a jelentősége alatt jegyzett művész

Ennek fényében fölöttébb bántó a Salzburger Nachrichten tájékozatlan megállapítása, hogy Vidovszky - Ligeti és Kurtág kollégájaként - "ugyanolyan híres és ugyanolyan sok nemzetközi kitüntetésben részesül, mint az írók triója". Bár így lenne. De nincs így.

Ma már nincs Új Zenei Stúdió a KISZ Központi Művészegyüttesének székházában, a legendás Rottenbiller utcában, nincsenek már olyan koncertek, amelyeken Kocsis Zoltán játssza a Schroeder halálát a Zeneakadémia nagytermében, így aztán élőben egyre ritkábban lehet találkozni a kortárs magyar zeneszerzés jeleseivel. Könyvek, alapos cikkek nem tárgyalják működésüket; a magyar zenetudomány egyik legriasztóbb mulasztása ez. (Megrémülünk, ha ezt összevetjük az irodalomkritika teljesítményével; utóbbi ugyanis - ellentétben a muzikológiával - elvégezte a dolgát, és nemcsak a valóban kiváló, hanem az alig látszó törpék művét is tudós cikkekben vezette az olvasók elé.) Marad vigaszul a CD, és ez különösen akkor adekvát médium, ha olyan darabokról van szó, melyek kevéssé vagy egyáltalán nem alkalmasak hangversenytermi előadásra. Ilyen műveket tartalmaz a zeneszerző gépzongorára írott etűdjeit összefoglaló, hihetetlenül invenciózus, gondolatgazdag, olykor felkavaró, olykor fájdalmasan röhögtető, néha pedig egyszerűen szép lemez: Etudes for MIDI Piano. Noha szupermodern technikai csoda, a gépzongora jelenségében mégis van valami vadromantikus elem: mintha Hoffmann egyik megszállott feltalálója alkotta volna, Spalanzani vagy Doktor Dapertutto. Színpadi megjelenése sem nélkülözi a groteszk démonológiát, láthattuk ezt már tavasszal Eötvös Péter Az álmok hídján mentem át című színházi játékában: a nagy hangversenyzongora külsejét megtévesztően imitáló gép billentyűzete ördögien pergett, noha játékos nem ült a klaviatúra előtt. A disklavier rokonát láthatja a verkliben is, ami - legalábbis Schubert Téli utazásának Leiermannja óta - bizonyos fokig a művészet ellentétét szimbolizálja; az embertől megfosztott darálást a teremtőerő helyett. A gépzongora az elidegenedés (ne feledjük, e fogalom az alapérzületében romantikus, fiatal Hegel alkotása) holtan is életvidám emlékműve. És Vidovszky képzelőereje révén most mégis ez az eszköz lett a diadalmas kreativitás médiuma.

Ha már Hegelt említettem, maradjunk nála egy kicsit, és mondjuk ki feltételesen, hogy a gépzongora

a boldogtalan tudat hangszere

A géphangszer emberi képességeket meghaladó virtuozitása is a hasadtságban élő szerencsétlen tudaté, "aki elveszítette mind közvetlen személyisége önértékét, mind közvetett személyiségéét, a gondolt személyiségét. Elnémult a bizalom az istenek örök törvényeiben. A szobrok most holttetemek, amelyekből eltávozott az éltető lélek, és a himnuszok csupán szavak, amelyekből elköltözött a hit; az istenek asztaláról hiányzik a szellemi étel és ital, és játékaik és ünnepeik nem nyújtják a tudatnak azt az örömérzést, hogy egységben van az isteni lénnyel." Valahogy így mondja A szellem fenomenológiája. Ezt az egységet most a technika révén elért virtuozitás próbálja pótolni; az emberi képességek technikai meghaladása lesz a záloga a művészet visszanyerésének. Ám - lévén szó mégiscsak gépezetről - ez mindig csak tökéletlenül sikerülhet, ezért a legmélyebb rezignáció - vagy ennek egyik aspektusa, a tragikomikum - hatja át a gépzongora leglejátszhatatlanabb futamait is. Faust indulója - feltehetően Liszt h-moll szonátája "függönytémájának" variációja - ezért lehet a kétkötetes etűdsorozat egyik kulcsdarabja: Faust, a felvilágosodás hérosza, az übermensch (ugye emlékszünk, hogy Goethe, nem pedig Nietzsche alkotta e fogalmat?) roppant szívszorító hangokra masírozik itt az elidegenedés, az eldologiasodás ellen meghirdetett csatába. Ha jobban fülelünk, persze meghalljuk, hogy csak Faust szomorú karikatúrája ő, boldogtalan tudatú Faustunk inkább az amerikai képregényfigurára, a folyton gyakorló Schroederre hasonlít kísértetiesen. Schroeder támadt fel az egykori hős alakjában, és az elnémított valódi hangszer híján most az elpusztíthatatlan gépzongorán száguldoznak képzeletbeli ujjai. Vidovszky lemezén a némává preparált, az 1975-ös Schroeder született újjá a gépből.

Csont András

BMC CD 014

szerző
Csont András
publikálva
2001/37. (09. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...