Elmondhatjuk, hogy egy újabb remekmívű album született a keze alatt, amely egyszerre épít hangulatteremtő készségére, az ambient (néha a trip-hop, sőt a jazz) felé elmozduló hangszobrászi talentumára és ösztönös táncoltató vénájára. A Rare, Forever egy füstös-karcos felütéssel indul (Ecce! Ego!), ám a hangmintákból összebarkácsolt átvezetés után máris egy rég bezárt klub kellős közepén találjuk magunkat, a sötétet pásztázó fényekben. A Mothra szinte ott folytatja, ahol Vynehall pár éve abbahagyta a lábak és törzsek mozgatását – hangulatos, hol sejtelmes, hol direkt lüktetés, kötelező, mégis váratlan csúcspontra kihegyezve. Az Alichea Vella Amor dobok nélkül is működik, finom metronomikus lüktetésével és tüneményes szaxofonfutamaival villámgyorsan szippant magába; a Snakeskin ∞ Has-Been című darab pedig az ütemek mellé némi borzongást is adagol. Ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy mennyire ügyesen kezeli, manipulálja Vynehall a kimintázott (és nem is csak énekelt) emberi hangokat, amelyeket hol bugyborékoló, hol zaklatottan lüktető ütemek sodornak magukkal. Az utolsó két darabban azután búcsút int a klubhangulatnak: szövegtöredékekkel átszőtt, lassú sodrású hangfolyamokkal teszi kerekké ezt az albumnyi időre szabott, mégis fordulatos történetet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
