A Nemzet és emlékezet nyolcadik darabja a sorozat második olyan szöveggyűjteménye, amely időben közeli, mi több, az aktuálpolitikai értelmezésektől változatlanul nem mentes történeti eseményt dolgoz föl. Nem meglepő, hogy a jól bevált hármas kötettagolás (Források, Közéleti, politikai és irodalmi emlékezet, Tudományos emlékezet) arányai, hasonlóan a 2005-ben megjelent A II. világháború című összeállításhoz, jelen kiadványnál is erősen módosulnak a primer források javára: a könyv felét az eredeti dokumentumok közlése teszi ki. Ám a Sztálin emlékét megörökítő 1953-as törvénnyel kezdődő és egy 1969-es kormányzati feljegyzéssel (Az ellenforradalom büntetőjogi felszámolásáról) végződő 400 oldalnyi anyag így is a bőség zavarával küzd, s a nehézséget elsősorban a "mit hagyjunk ki" problémája jelentette. A szerkesztő Szakolczai Attila előszavában részletesen ismerteti szempontjait, melyek közül az elsődleges a térbeli teljességre törekvés volt - s különösen ez utóbbi méltányolható, hiszen 1956 máig úgy él sokakban, mint Budapestre korlátozott eseménysor. (Újdonságnak számít, s kifejezetten jó ötlet az első nagy rész végén, A forradalom folklórja című fejezetben olvasható vicc- és röplapválogatás.) Ezzel együtt is úgy érezzük, hogy a kiadó lehetett volna merészebb a megszokott kötetbeosztás (ami, kétségtelen, egy sorozatnál mindig erény) átnyirbálásakor: például bármennyire is indokolt - a reprezentatív jelleg miatt - az irodalmi emlékezet keretében szerepeltetni Berkesi, Déry, Esterházy, Galgóczi, Mándy és mások szépirodalmi szövegeit, ezek jelen esetben éppen népszerűségük és számos újrakiadásuk miatt nyugodtan elhagyhatók lettek volna az évről évre gazdagodó forrásirodalom javára.
Ám dokumentumanyaga mindenképpen imponáló és jó érzékkel válogatott. A primer források nemcsak a tárgyalt időszak minél tényszerűbb ismeretét segítik, de néhány szöveg a maga nyelvezetével, a megidézett atmoszférával átérezhetővé, s ily módon még inkább megérthetővé képes tenni a kort. Néhány példa: 1954 májusában a Rákosi-Nagy Imre konfliktus miatt a szovjet párt moszkvai raportra rendelte a magyar kommunista vezetőket. Hruscsov mindkét felet kioktató, valamiféle mérhetetlen együgyűséggel párosuló atyáskodása egyszerre hátborzongató és hat képtelenségnek. Nem beszélve arról, hogy néhány passzus már-már az anekdoták világát idézi. Például ez: "Rákosi elvtárs Berija provokációjával magyarázza a hibák éles felvetését, és azt hiszi, hogy miután Beriját agyonlőttük, agyon kell lőni a kritikát is. Ez így nem helytálló." Vagy: a Petőfi Kör október 23-i ülésére beront egy fiatalember azzal, hogy a rádiónál az ávósok lövik a tüntetőket. A reakciók sokfélesége - kételkedés, kitörő indulatok, a mindenféle erőszaktól való félelem megnyilvánulása - mindennél hívebben mutatja azt a fajta bizonytalanságot, amit az emberből a valóság addigi rendjének felborulása vált ki. S végül: a forradalom utáni megtorlások története 1956 egyik legjobban feldolgozott (s jelen gyűjteményben is kellő mértékben tárgyalt) része. Az a fajta rafinált manipuláció viszont, amit az erejében akkor még nem egészen biztos Kádár-kormány november elején alkalmazott, kevésbé ismert. Egy Nógrád megyei tanácskozás jegyzőkönyvéből kiderül, hogy Kádárék - az információáramlás elégtelenségét kihasználva - a kelet-magyarországiakat a Dunántúlon elkövetett "ellenforradalmi" rémtettekkel és az ottani állítólagos halállistákkal igyekeztek jobb belátásra bírni, míg a dunántúliakat az ország másik végében történt lincselésekkel.
Az 1956-ot feldolgozó szaktanulmányok, a különböző visszaemlékezések és a politikai irányú szövegek közül válogató II. és III. nagy fejezet híven tükrözi egyfelől a történettudomány erőfeszítését a minél pontosabb rekonstrukcióra, másfelől az 1956 megítélését mindmáig torzító interpretációs kavalkádot. Ellenforradalom, szocialista országok közötti háború, baloldali népfelkelés, antikommunista polgári forradalom, idegenellenes (orosz- és zsidóellenes) nemzeti felszabadító harc - mindegyik változatra találunk példát a közölt szövegek között. (Október 23. értelmezési kísérleteivel tavaly kimerítően foglalkozott lapunk, lásd: Örömnapjaink, Magyar Narancs, 2005. november 3.) A rendszerváltozás utáni néhány jellegzetes magyarázat illusztrálása azonban hiányzik a kötetből (Maléter a KGB helytartója és a forradalom vérbe fojtója volt, a magyar hadsereg hazaáruló stb.), amit a szerkesztő így magyaráz: "Nem volt valószínű, hogy megkapjuk a szerzők engedélyét írásaik közlésére." Ami arra utal, hogy a kiadó ezt meg sem próbálta; ám úgy véljük, fölösleges szemrehányást tenni emiatt, mert bolond enélkül is jutott a kötetbe (például David Irving).
Az 50. évfordulóra rendezett hétvégi állami ünnepségen a köztársasági elnök úgy fogalmazott: csak egyetlen 1956 van. Nos, ez bizonyosan nincs így: s nem csupán azért, mert a forradalom értelmezését immár fél évszázada a politika alakítja a leghatásosabban. Hanem azért, mert még mindig túl sok a feltáratlan, illetve a kellő forráskritikával egyelőre nem feldolgozott anyag ahhoz, hogy maga a szaktudomány is egy megközelítőleg teljes képhez juthasson.
Osiris, 2006, 798 oldal, 8980 Ft
