A díszdobozos verzió némelyik eleme érthetetlen: a formai kivitelezés kétségkívül minõségi (a két DVD plusz egy CD jó minõségû papíron jó képeket is tartalmazó könyvecske társaságában került forgalomba), a korongok tartalmában ugyanakkor nem találjuk a kívánatos egyensúlyt. A koncertet tartalmazó elsõ DVD-rõl lásd fent, a második voltaképp elmegy, elvégre a fanoknak tán kötelezõ, hogy egy turné mérsékelten érdekfeszítõ dokumentációja iránt is fogékonyak legyenek, de hogy egy harmincöt perces, ugyanerrõl a koncertrõl kiollózott, nyolc (!) számot tartalmazó CD-re mi szükség volt, sehogy sem érthetõ.
- szami -
EMI, 2006
****
DRAGO JANCAR: KATARINA, A PÁVA ÉS A JEZSUITA Jancar receptje a következõ: egy rész Márquez-féle érzéki irodalom, fél rész Wim Wenders-féle szentimentális angyalkóválygás, negyedrész klasszikusan borzalmas történelmi regény, a legújabb kori délszláv próza bonyolult, viszont szép lírai nyelvezetével. A 18. században játszódó történethez leginkább türelem kell, olyasfajta, mint amikor a short storyn szocializálódott, 21. századi olvasó egy júliusi kába délutánon mégiscsak belevész egy klasszikus nagyregénybe, és nem bánja meg.
Katarina, a szlovén intézõ túlfûtött lánya, aki kis híján harmincéves, és még mindig hajadon, egyszer csak úgy dönt, hogy unja a falu kiszámítható nyugalmát, ezért a porosz-osztrák háború közepén elindul egy zarándoktársasággal "Kelmorajnba", a messzi Németországba, hogy lássa az Aranyládát, amelyben a különféle katolikus szentek darabjai tartózkodnak.
A lány nagyjából az elsõ nap fog gyanút, hogy valójában nem a ládáért, hanem az útért indult útnak (és Kerouac egy másik idõspiráldarabban csúnyán röhög), hogy aztán a zarándokokra szakadó árvíz, háború, a vallási fanatizmus és a középkori törvények közötti résben megtalálja a valódi és a nem valódi szerelmet a kirúgott jezsuita, Simon testvér és Mária Terézia hájas, öntelt tisztje, Windisch (a Páva) karjaiban, míg õrangyala, aki a vészhelyzetekben egy templomtoronyból indul bevetésre, a haját tépi a nõ miatt; és szépen összebonyolódik a lélektani és a történelmi regény.
Közben Jancar színes képet rajzol a korabeli Európáról és a miszszionárius Simon elõzõ állomáshelyérõl, a "vadak" Dél-Amerikájáról, a jezsuita rendrõl, a szlovén faluról - meg úgy általában arról, hogy mi történik azzal, akit az iskolák, a vallás vagy a hovatartozás tanítása visszahúz az útról, és nem akarja felismerni saját sorsát.
Szomorú, szép, lassú történet a beteg Közép-Európából, és olvasót keres.
- péntek -
Jelenkor Kiadó, 2006, 412 oldal, 2800 Ft
****
TranzDanz: Bankett A társulat tulajdonképpen nem is létezik, ez már önmagában is elég szürreális, de azért tartanak bemutatókat mint urbánus kísértetek, és egy túlvilági, pókhálószaggató bálra elmenni nem mindennapi esemény. Kovács Gerzson Péter ismét összehozott egy különbözõ területekrõl érkezõ, alkotóként nem kifejezetten sikeres, de táncosként kiváló emberekbõl álló társulatot, hogy újra bemutassa, mit tud a roncsolt barokként is emlegetett, hagyományosat és újat sajátosan ötvözõ mozgásrendszere.
A legújabb koreográfia a Tranzit folytatásának tekinthetõ, úgy sejtem, ebbõl is trilógia lesz. Akkor fehér volt minden és tiszta, most fekete. Az emlékezet mint téma mit sem változott, erre fûzõdik fel a mostani koreográfia, azzal a különbséggel, hogy ezúttal valamiféle színházi dramaturgia is megjelenik. A helyzet: egy találkozó, valami tépett szárnyú, feketébe öltözött, felékszerezett városi angyalgaleri jön össze a "bálteremben", és megidézi az egy ajtóval arrébb születõ jelent. Intrikusok, sírva vigadók, csábítók, finom lelkek, érdes agyúak egyaránt összetáncolnak a radikálisan eklektikus szettre, amelyet Palotai lájvban prezentál a színpadon (az élõ legenda dj-szobor telitalálat látvány szempontjából). A jeleneteket vakuvillanás-szerû fény választja el egymástól, hogy megmaradjon a nézõ emlékezetében a fotó. A hitehagyott folklorista "véleménye" az identitásról több mint aktuális, de húsz perccel simán lehetett volna rövidebb.
- sisso -
Trafó, október 18.
****
Az 1956-os forradalom adattára (Válogatás az '56-os Emlékbizottság támogatásával) "Szól a kakas már" - sercegõ-morajló háttérzajon tör át az ismert népdal tárogatón megszólaltatott bûvös-baljós dallama, majd a szpíkert halljuk: "Itt a Szabad Európa Rádió, a szabad Magyarország hangja." Ötven évvel ezelõtti a felvétel: a rövidhullámon sugárzó nyugati rádióadó ezzel a szignállal indította hírmûsorát, melyben a magyar forradalom eseményeirõl informálta a vételtõl eltiltott honfitársait. Az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) õrzött archív hangfelvételeket, újságokat, fotókat, röplapokat eddig jobbára a kutatók tanulmányozták.
A Magyar Mozgóképkincs Gyûjtemény és az OSZK Történeti Interjúk Tárának adatbázisából származó szemelvények szemnek-fülnek-agynak tetszõ érzékletességgel, óráról órára tudósítanak az '56-os magyarországi eseményekrõl és azok nemzetközi visszhangjáról. Megrendítõ élmény belehallgatni a Szabad Európa, a Kossuth, a Szabad Kossuth és más rádiók 1956. õszi - olvashatóan is megjelenített - mûsorfolyamába. A New York-i emigrációban élõ Márai Sándor maga olvassa fel Vasárnapi krónikáját a Szabad Európa hullámhosszán, miközben a pesti Kossuth adón szónokló Gerõ Ernõ megpróbálja visszafordítani az idõ kerekét. Két világ felesel az éterben, az egyidejûség élményét kínálva az utókornak.
Nem az arctalan tömeg lázadását szemléljük Berendi Ferenc, Féner Tamás, Ata Kando és Tomori Ede '56-os riportképein sem, hanem a sokaságba tömörült, egyet akaró személyiségek szabadságharcát.
(vanna)
OSZK Történeti Interjúk Tára - Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány, 2006
*****
GUMAN ISTVÁN: DOGON MITOLÓGIA ÉS CSILLAGÁSZAT Hiba csúszott a teremtésbe, ebben egyetértenek sok más néppel a nyugat-afrikai dogonok. Abban is, hogy a kozmosz egy tojásban rejtõzött, mielõtt létrejött. Még azt sem vitatják, hogy a tojásból idõnek elõtte kimászó és magát a teremtésben önállósító istenfi minden rossz eredete. De abban már különvéleményüket hangoztatják, hogy a tojásból kiugró idétlenke a tojás szikének egy részét is magával vitte: ebbõl a méhlepénybõl lett a föld. Ogo (így hívják a dogon Lucifert) másik különlegessége, hogy "bárkán" ereszkedik alá a világûrbõl: maga a méhlepény a jármû. Miután sikeres leszállást hajt végre a nagy Semmi kellõs közepén, ikernõvérét kezdi keresni a Földön. A Föld matériája nem más, mint az édesanyjuk. A nagy kutakodásban Ogo egyesül a föld-méhlepénnyel férfimód. Incesztuózus nászukkor véres cseppek lövellnek a világûrbe: ezek a csillagok. Ogo visszamegy a világtojásba, hogy lehozza magával ott rekedt nõvérkéjét, Jasigit.
Ezt már megsokallta a dogon teremtõ. Visszaszippantotta kulcscsontjába mind a nyolc gabonaféle magvát, becsukta az õsbûnös elõtt a világtojást, Ogót és Jasigit pedig arra ítélte, hogy örök életükben kerülgessék egymást. Ogo sivatagi róka képében került az égre, Jasigi szûzleányként. Õk a Szíriusz és kísérõje. A köréjük fonódó mítoszt a dogonok 60 évenként ismétlõdõ, többéves ünnepsorozattal elevenítették fel évszázadokon át. Csak az a bökkenõ, hogy a kísérõ szabad szemmel nem látható. A XIX. század második felében fedezték fel a csillagászok.
Sok újságíró koptatta el a tollát azzal, hogy a dogonok ûri bárkáját ufó jármûként adja el a sajtó- és könyvpiacon. E kötet csillagász szerzõje a szenzációhajhászokat igyekszik cáfolni. Van itt még egy-két érdekes szemelvény mitikus építészetrõl, a vérfertõzés helyettesítõ szokásáról, ám a dogon mitológia, népköltészet részletes bemutatása egy következõ kötetre vár.
- halasi -
Mundus, 2006, 200 oldal, 2520 Ft
****
GOUNOD FAUST címû népszerû színpadi mûve a Goethére való hivatkozás ellenére sem zenébe foglalt világdráma, hanem elegáns, csillogó és a maga módján monumentális francia nagyopera. Már a bemutató elõtt olyan hosszúnak bizonyult, hogy áriákat, duetteket, tercetteket, sõt egy egész szerepet kellett húzni belõle. A bécsi Staatsoper 1985-ös elõadásának felvételén - a férfi fõszerepekben - világsztárok énekelnek, a produkció mégis inkább a rendezõ miatt érdekes. Ken Russell, aki korábban barokkos filmfantáziákat készített Csajkovszkijról, Lisztrõl, Mahlerról, vonzódik az erotikához, a képi dekadenciához, a vallási jelképekhez, a geil démonisághoz. Az eredmény felemás. Ami érdekelte, abból víziót kreált; ami nem, azt meghagyta szokványosnak. Margitból apácát csinált, ami elég értelmetlenné teszi a történetet, de mindjárt az elején látványos, ahogy beöltöztetik. A templomjelenet a csúcs, amely a bebörtönzött gyilkos leányanya látomása: az ördög celebrálta mise és egy bírósági tárgyalás lázas elegye. Ráadásul álom az álomban, mert a cselekmény úgy, ahogy van, a halottföltámasztás alkímiájával foglalatoskodó öreg Faust képzeletében játszódik le. Végig pokolbeli balerinák táncolják körül a jeleneteket, így a Walpurgis-balett okafogyott, ki is marad. Ami viszont a darabban hétköznapi, az elõadásban merõ konvenció. Russell helyenként "meghamisítja" a színházat közepesen sikerült filmes montázsokkal. Ruggero Raimondi zengzetes és erõs Mefisztó (a Rondó közben a pénzköpõ aranyborjú szemei félkarú rablóként mûködnek), Francisco Araiza egészséges, ám kissé sprõd hangon énekli Faustot. Gabriela Benacková átszellemült Margitként jó, de az utolsó kép megbomlott személyiségével adós marad. Erich Binder tüchtigen vezényel, a kórus viszont remek.
- káté -
Deutsche Grammophon, Universal
*** és fél
Angyal és Kádár - két portré két emberrõl, valódi szövegek alapján. Nem dráma, noha kétségtelenül van benne drámai elég. A két ember Angyal István és Kádár Jánosné született Tamáska Mária, a cím tehát pontatlan kissé; elõbbinek a kihallgatási jegyzõkönyveit, saját vallomását, utóbbinak egy interjúsorozatban elmondott (és Kornis Mihály által monodrámává írt) szövegét szerkesztette másfél órába a rendezõ, Sólyom András. Színház nemigen lett belõle, a két emberbõl sem lett "figura", szövegeik "irodalmi színpadosan" váltakoznak, metszéspontjaikból nem árad feszültség, történeteik egymásra vetülésébõl nem fakadnak mélységek, alakításokról - egy kivétellel - nem beszélhetünk, de ez ezúttal a legkevésbé sem a játszó személyek hibája, nem is hiba, puszta tény.
A szöveg, éppen attól, hogy nem válik színházivá, megmarad jegyzõkönyvnek, interjúnak, nyers valóságnak. Angyal István kihallgatásainak jegyzõkönyveibõl és Tamáska Mária monológjából kirajzolódik egy korszak, sötét és megrendítõ; amiként sötét és megrendítõ az is, ahogy az egyik embert megölik azért, mert mai ítélõképességünk szerint kiállt gondolataiért, a másik ember pedig mintha föl sem fogta volna, mi zajlik körülötte. Angyal mártír, áldozat - Tamáska Mária nem mártír, de szintén áldozat: odaáldozta az életét, nem létezõ álmait és vágyait egy eszmének, amely számára egy emberben, a férjében öltött testet - és ettõl kezdve sem erkölcsi, sem politikai fenntartásai nem voltak. Sajtharang alatt élt.
Angyal mártíriumát intranzigens jelleme emeli meg, és velejéig naiv bizonyossága abban, hogy képtelenség, ami történik vele. Varga Zoltán mindezt értõn és érthetõen közvetíti. Pap Vera pedig elénk teremti Tamáska Máriát - nem kommentálja, csak megmutatja: semmibõl semmit nem ért ez az általa megteremtett asszony, és ebbõl szörnyûségek fakadtak.
- ki -
Budapesti Kamaraszínház, Ericsson Stúdió, október 20.
Színház: ?
Szöveg: *****
Asterix és a vikingek Ismerek valakit, aki állítólag eredetiben olvasta az összes Asterixet. Passziójában odáig jutott, hogy lassan rettegve tekint az égboltra, nehogy véletlenül a fejére essen egy apróbb darabja. Aztán az utolsónak kikiáltott, szám szerinti harmincharmadik kalandban megvalósultak a félelmei; galljaira - igaz, csupán repülõ csészealjban rivalizáló földönkívüliek képében - majdnem rászakadt a mennybolt. Napjaink pixelektõl és megabájtoktól csillogó szemû CGI guruinak világában bizony nem kevés bátorságra vall a hagyományos technikát elõnyben részesítõ oldschool rajzfilmesek biztos kezûnek számító próbálkozása. Már számos képregény-adaptáció tûnt fel (majd hirtelen örökre el), évtizedes távlatokból nézve mégis az Asterix franchise, a rómaiak elleni rezisztencián felnõtt szereplõi tûnnek a leginkább elpusztíthatatlannak. A néhol kissé egysíkú, igazából kedvelhetõ franciák õsei, ha nem odahaza ütik a rómait, akkor még náluk is furcsább népeket - úgymint belgák és korzikaiak vagy éppen vikingek - fedeznek fel maguknak. Asterix persze továbbra is a régi, komplexusokkal telített varázsszeszfüggõ, ha bizonyítani akar, hörpint egy felest, és nagydarab barátját puhítja, pedig amaz semmirõl sem tehet, gyerekkorában ejtették és nem önként ugrott fejest a mágikus turmixszal teli kondérba. Szerencsétlen Obelix az örök másodhegedûs, még a címekbõl is sorra kihagyják. Kilóra nem változik semmit, imádja a hasát és a jófajta vadhúst, pont, mint játékfilmes reinkarnációja, Gérard Dépardieu. Ami a legújabb kalandot illeti, arra pont jó, hogy a következõ élõ szereplõs darabig fél lábon is kibírjuk.
Balázs Áron
Forgalmazza az SPI
***
