Létezik persze az emberi empátia nagyszerű és a legtöbbször jól hasznosítható képessége is, de aki harminc felett azzal jön, hogy ha akarja, akár egy gimnazista szemével (és szívével) is tudja látni az aktuális zenei sztárokat, az minden bizonnyal unortodox viszonyt épített ki az évek során az igazmondás fogalmával. A Sziget idei popzenei ajánlata tökéletesen megfelel annak, amit az első számú célközönség (vagyis a jobbára nem is magyar, hanem inkább francia és holland tizenévesek – de ez egyébként a kínálatot illetően szinte semmit sem számít) fesztiválos igényeiről tudni vélünk a rádiós, streaminges és YouTube-os listák, valamint más nagyszabású (európai) fesztiválok műsora alapján. Uralkodik az olcsó, vizes, kommersz elektronika, valamint a senkit sem bántó, rádióbarát, a lényegét a sátrak széléről fél füllel hallgatva is megmutató indie pop/rock. A sajátosan magyar falunapjelleget a nagyszínpados buborékfújás, lufireptetés és konfettiszórás teszi hozzá, a hazai kínálatot pedig a Petőfi rádió hallgatóinak ízlése határozza meg – mi más. A furcsa inkább csak az, hogy mindezek mellől nagyjából-egészében hiányzik minden más, ami pedig a szélesebb merítésű nemzetközi fesztiváloknak továbbra is stabil részét képezi: a friss hiphop (ASAP Rockytól Kendrick Lamarig), a 40 feletti rocker szupersztárok (a Foo Fighterstől a Metallicáig), valamint az ortopéd újmetál [a SunnO)))-tól a Deafheaving]. Az egyhetes langyos áramlásban ezzel együtt lehet találni néhány szirtet, ahová az is felkapaszkodhat, aki (a Sziget egyébként teljesen rokonszenves közösségi funkcióit semmibe véve) elsősorban markáns zenei élmények után kutatna a fesztiválon. Az alábbiakban nagyjából ezekről lesz szó.
augusztus 11.
kedd
A keddi nyitást megelőzte a hétfői nulladik nap – vagy az a mínusz egyediknek számít? Mindegy, szóval a hétfő, Robbie Williams (Nagyszínpad, 21.30) napja, aki kedves és igen népszerű fiú, csak eléggé lejárt és lapos lemez, ráadásul sokszor meg lehetett nézni az elmúlt évek során hazánkban is – legutóbb tavaly, a szvingműsorával. Ezért mi inkább kedden indítanánk be a rakétákat a Middlemist Reddel (Petőfi Rádió – Telekom Volt Fesztivál Színpad, 18.15), azzal a remek és bosszantóan fiatal emberekből álló magyar, pszichedelikus garázsrockban utazó zenekarral, amelyet Európa egyik jelentős streamingszolgáltatója, a Deezer tavaly beválasztott a világ négy legígéretesebb zenekara közé – hogy aztán a Deezer hallgatói szavazataikkal egyenesen a legelső helyre segítsék őket. Az ő műsoruk után pedig még pont el lehet csípni Selah Sue-t (A38 Színpad, 20.15), a belga neo-soul énekesnőt, aki eléggé érzi a választott műfaját – jut eszünkbe, a Sziget idei kínálatában a soul/r&b is fájdalmasan alulreprezentált, ám éppen erre a sebre lehet gyógyír a belga sztárleány műsora.
A kedd estét aztán a Nagyszínpad egyik legjobb igazolásával, a közelmúltban a legforróbb angol dívák közé emelkedett Florence Welch vezette Florence + The Machine-nel érdemes zárni (21.30-tól). A zenekar harmadik, az elődeihez hasonlóan minden szempontból nagyon sikeres lemeze, a How Big, How Blue, How Beautiful a nyár elején jelent meg, így a produkció kifejezetten aktuális, és nehéz elképzelni, hogy éppen ez a nagy ívű, szélesvásznú, himnikus pillanatokban a legkevésbé sem szűkölködő indie pop/rock ne működne jól ebben a kiemelt pozícióban. Ha a mindenféle hangszeren játszó főhősnő uralni képes egy ennyire nagy színpadot is, akkor neki és a közönségének is garantáltan nyert ügye van.
augusztus 12.
szerda
Igazi fesztiválnap egymásba érő programokkal és korai kezdéssel: 16.00-kor a Nagyszínpad tűzforró deszkáin a ma már nem annyira tűzforró, de élőben azért megbízhatóan szórakoztató Gogol Bordello lázít, összekötve New Yorkot (a zenekar hazáját) és Ukrajnát (ahonnan a frontember származik), továbbá a punkot, a cigány és a latin zenét, a pogót és a vonatozást. Utána maradhatunk ugyanitt, hogy (ha még nem láttuk) megnézhessük 2007 egyik legfelkapottabb brit gitárzenekarát, az egykor gótikus hangulatban, némi posztpunkkal és zajjal is támadó, torzonborz figurák alkotta The Horrorst (17.45), amely azóta sokat finomított a hangzásán (a tavalyi Luminouson már inkább Bowie, a U2 és a new wave jelentette az igazodási pontokat), de ettől nem lett rosszabb zenekar, így a csalódás voltaképp kizárva.
A Horrors ugyanakkor már visszajáró vendég nálunk, míg a vele szinte egy időben játszó Halestorm (A38 Színpad, 18.30) most lép fel először hazánkban. Az amerikai zenekar ott van azok között, akiknek komoly esélye van rá, hogy az ilyesmire jelenleg kevéssé fogékony 25 év alattiaknak is újra eladják a klasszikus hard rockot, ezzel együtt a hangzásuk egyáltalán nem avítt, sőt egy kicsit poposabb, korszerűsítettebb is a kelleténél. Élőben persze borítékolhatóan nyersebb, harapósabb lesz a zenéjük, és az is szélsebesen kiderülhet, hogy a Halestorm dobosa vérbeli titkos fegyver – mégsem ő, hanem inkább a testvére, az énekes/gitáros Lzzy Hale miatt kötelező elsősorban a koncert, aki nagy hang, jó gitáros, és hosszú évek óta magasan a legkarizmatikusabb rockerlány a piacon.
Aztán a Nagyszínpadhoz visszakanyarodva 21.30-tól ismét egy brit zenekart, a különös módon főzenekari pozícióba helyezett alt-J-t nézhetjük meg. Különös módon, mert bár a zenekar bizonyos számai elképesztően népszerűek, az alt-J melankolikus, finoman rétegzett, intim dalait egyelőre inkább csak zárt térbe, homályos klubokba vagy legföljebb valamelyik fesztiválsátorba tudjuk beleképzelni. Kétszáz méterről, a kivetítőket bogarászva már nem biztos, hogy működni fog, de bárhogyan is, a koncertjük után kényelmesen át lehet majd érni Tyler, The Creator műsorára (A38 Színpad, 01.30). Tyler, aki 24 évesen már a mai hiphop veteránjának számít, az Odd Future kollektíva vezéregyéniségeként lett ismert, sőt saját generációja számára egyenesen követendő ikon, aki a sajátos szlengjén túl még az öltözködési stílusával is sokaknak utat mutatott. Az Odd Future-ben (és szólóban is) Tyler sötét, primitív, kábult alapokra fekteti sokszor szándékosan extrém, erőszakos, igazából persze viccnek szánt, de ezt csak burkoltan vagy még úgy sem jelző szövegeit – mára ez a poén, túl Tyler harmadik szólóalbumán eléggé kifáradt, de élőben, nagy hangerőn, sok basszussal valószínűleg még ütni fog, pláne, ha az örökmozgó főhős jó szokása szerint rendesen bele-belemászik majd a hívei arcába ezen az éjszaka legmélyére tolt fellépésen.
augusztus 13.
csütörtök
Előző nap még úgy tűnt, mintha tényleg beindulnának a dolgok, de csütörtökön máris levehetjük a lábunkat a gázpedálról. A Nagyszínpad kizárólag britekben utazik, de sok köszönet nincs a kínálatában. Fellép például (17.45-kor) a Ting Tings, mely duónak 6-7 éve volt egy nagyobbfajta, három napig vitathatatlanul szórakoztató, bohókás slágere (a That’s Not My Name), és azóta mindig meghívják őket a fesztiválokra, pedig lefogadnánk, hogy már ők maguk sem értik, voltaképp miért is. A Foals (19.30) akkor már sokkal jobb választás lehet – annak, aki bírja a táncos és posztpunkos alapokról (hangzásában) a sztratoszféra felé emelkedő, stúdióban pointilista aprólékossággal összerakott, szintetizátorokban bővelkedő, nagy ívű, érzelmes, itt-ott fájdalmasan vallomásos indie rockot. A kései U2-nak és a Coldplaynek is sok híve van, őket pedig, ha élőben is összeszedett produkciót nyújt, bizonyára kielégíti a Foals, amely évről évre egyre népszerűbb a kontinensen. A záró attrakció pedig a 21.30-kor színpadra lépő Ellie Goulding lesz, az egyik legnagyobb friss sztár az egész fesztiválon, akit többet között A szürke ötven árnyalata (a YouTube-on 5-600 milliós nézettséget produkáló) betétdalai emeltek egészen az égig – itt talán kiderül, hogy a generikus, arctalan popzenéjének vannak úgynevezett rejtett tartalékai is, bár eléggé meglepődnénk.
Sok meglepetést mondjuk az Interpol sem fog nyújtani (A38 Színpad, 23.45), de őket nem is ezért szeretik. A nullás évek elejének egyik figyelemre méltó rockzenekara a Joy Division/New Order/Smiths-örökséget formálta a saját képére, csak aztán a nagyszerű első lemez (a Turn on the Bright Lights) után nem nagyon sikerült semmilyen irányba sem bővítenie a hangzását, és a számai is egyre haloványabbak lettek. Élőben azért rendben lesz a zenekar (őket is láthattuk már) – de most már inkább lapozzunk.
augusztus 14.
péntek
Enyhén szólva diétás nap ez is. A Nagyszínpad (talán, de tényleg csak talán a Marina Diamandis karakteresen öblös énekhangját pofás rágógumipopba bélelő Marina and The Diamondsot leszámítva – 17.45-től) úgy, ahogy van, felejtős. A kicsiken meg várhatóan a félig már magyar, ebben a lapban is sokat szereplő Wattican Punk Ballet (British Knights Europe Stage, 18.15) örmény testvérpárjának táncos, elszállt, élőben a lehető legszellemesebben szétbombázott art/garázs/fura rockja lesz a legszórakoztatóbb produkció. Szóba jöhet még az amerikai Gaslight Anthem (A38 Színpad, 22.00), amely Bruce Springsteen gazdag örökségét zsákmányolja ki lendületes és egyben a felnőttes nosztalgiát masszívan magába csatornázó, jobb pillanataiban őszintén szívszorító rockzenéjével; meg persze az együtt ordibálós kelta kocsmapunkot zúzó (amúgy bostoni) Dropkick Murphys (A38 Színpad, 23.45), amit otthon ugyan be nem tennénk, de a felhőtlen éjszakai együtt röfögéshez tökéletesek lesznek a vidáman recsegő skót dudáik.
augusztus 15.
szombat
Nehéz elképzelni (főleg ezekkel a jegyárakkal), hogy vannak olyanok, akik elsősorban a bárhol máshol is megnézhető magyar zenekarok miatt mennének a Szigetre, de szombaton még mindig inkább kötnénk ki a hajót a Petőfi Rádió Színpadánál, mint bárhol másutt. A múltba forduló rockolást a vaskosabbik felénél megfogó Ozone Mama (15.00) és az ugyanezt sokkal kevesebb torzítással művelő Ivan and The Parazol (23.30) között a visszatért, kijózanodott Hiperkarma (20.00) segíthet megemészteni, hogy a Nagyszínpad első számú ajánlata, a legutóbb a Sex on Fire című slágerével taroló/pusztító Kings Of Leon elsősorban liftzeneként értelmezi az alternatív rockot (21.30-tól). Ennél még Paloma Faith műsora is húzósabb lesz (A38 Színpad, 23.45), pedig a brit énekesnő száz százalékig popban utazik, de nagyban épít a régi Motown-hangzásra, márpedig amiben klasszikus soul van, abban élet van, a művésznő pedig erőteljes figurának tűnik, aki magabiztosan el tudja adni a régi vágású fúvóskarral és vokalistanőkkel is megemelt produkciót.
augusztus 16.
vasárnap
Ismerős a minta: Nagyszínpad kihúzva, a kicsiken meg – hát, könnyen lehet, hogy a svéd José Gonzalez (A38 Színpad, 16.45) az egyetlen, akit tényleg jó szívvel tudunk ajánlani. Jó szívvel, de félve, mert 4-5 éve annyira sokan voltak a szigetes koncertjén, hogy a huszadik sortól hátrébb már szinte semmit sem lehetett hallani a zümmögéstől a hártyavékony, puha akusztikus gitár- és énekdallamokra épített, bensőséges folkdalaiból. Azóta mondjuk a színpadi produkciója jobban elmozdult a valódi zenekari felállás felé – de azért még ne a Sly and The Family Stone-t képzeljük magunk elé…
