Az idén éppen Mastercard Világzenei Nagyszínpad néven a Csónakház mellé telepített örömzenei helyszínen a magyar színtér méltán sokra tartott nagyjaival, a Sziget törzsközönségének már ismerős fellépőkkel és néhány – ezúttal főleg, de nem kizárólag európai – ínyencséggel leginkább a tánczenén van a hangsúly, és ahogyan a jó népszínházak jelszava a „szórakoztassunk, de igényesen”, úgy itt is a „legyen tánc, de legyen hozzá némi szájtátás is” a jelszó.
augusztus 12.
szerda
Ennek tükrében nem is választhattak volna jobb nyitó fellépőt, mint az egykori Roma Sátorban már vendégeskedett Antwerp GipsySka Orkestrát (16.45): a zenekar nemcsak a nemzetiségeket és azzal együtt a kulturális hatásokat egyesíti (belga, szerb és latin-amerikai zenészek húzzák benne), hanem a műfajokat is úgy vegyíti, mint mókás kedvű dj a hajnali afterpartin. Ha elkezdődik egy balkáni hagyományokat elég pontosan követő dallam, az náluk nem jelenti azt, hogy az egész ne fordulna egy percen belül skába, és még a rap sem idegen tőlük, ahogyan semmi sem, ami beindítja a táncreflexet.
Rögtön utánuk (18.15-től) az ukrán DakhaBrakha a legtökéletesebb lehetőség a tánc kipihenésére: a hatalmas kucsmákban, népviseletben fellépő zenekar az elkoptatott „varázslatos” szót tölti meg új élettel. Miközben ők sem vetik meg a fogós ritmusokat, zenéjük mégis elmélyülős, a szertartásos lassúságot is hipnotikusan használó mágia, ami a színpad elé szögezi azokat is, akik amúgy csak poharazni érkeztek, amíg el nem kezdődik a Budapestet már jól ismerő barcelonai Che Sudaka (19.45) és a szerb (vagy tiszteletbeli magyar?) Boban i Marko Marković Orkestar (21.15) umca-umcás bulija. Amivel még nincs vége a napi táncnak: a méltatlanul ismeretlen(ebb) olasz Canzoniere Grecanico Salentino (23.15) poposan fülbemászó kavalkádja ennél sokkal későbbi időpontban is ébresztőül szolgálna a közönség legfáradtabb tagjának is, miközben a férfi-női duettek, az egészen eklektikus hangszerhasználat – tamburintól buzukiig – és a mindenféle mediterrán kultúra letagadhatatlan hatása távol tartja tőlük a hakniszerűség gondolatát is.
augusztus 13.
csütörtök
A Liza, a rókatündér című film saját találmánya volt a finn westernzene iránt rajongó főhős, pedig az ötlet koránt sincs annyira távol a valóságtól: a Helsinki-Cotonou Ensemble (16.45) afrodzsesszét, afrikai funkrockját egy Janne Halonen nevű, tősgyökeres finn fickó zenekara prezentálja, igaz, a három finnre jut három benini zenész is – az összhatásban elsősorban az afrikai vonal érvényesül. A világhírű magyar Parno Graszt (18.15) után újra a nagy utazóké a színpad: a pár éve már a Szigetet is megjárt Roy Paci Uruguaytól Szenegálig nézett körül, hogy muníciót gyűjtsön a Roy Paci & Aretuska Allstars (19.45) megalapításához. Mint a latin ska esetében általában, a hangsúly itt is a táncon van, miközben a reggae-től egészen a rapig köszönnek be az egyénibb hangok.
Az utánuk Münchenből, egyenesen a sörfesztiválok világából átugró LaBrassBanda (21.15) életcélja pedig mi más is lehetne, mint a tánc? Kerül, amibe kerül: ha kell, vannak hozzá balkánias rezek, reggae-s lüktetés, skás ritmus. És ami még nem volt (pedig tánc), az a néptánc: a legendás román Taraf de Haïdouks (23.15) folkja cigány zenén alapul, de úgy egyesíti a kultúrákat, hogy nemcsak mi, magyarok, hanem a törököktől a bolgárokig mindenki talál benne valami ismerőset.
augusztus 14.
péntek
Pénteken sem szakadunk el Európától: a kolumbiai La Chiva Gantivát (16.45) ugyanis Brüsszelben tanuló egyetemisták alapították, és hamar fel is vettek maguk mellé két belga, egy francia és, na jó, egy vietnami zenészt; és ha nem is hagyták el az afrozenét, azért meglehetősen populáris vizeken eveztek. Az sem túl meglepő, ha a Szigeten egyeseknek Manu Chao jut róluk az eszébe, de a skás lüktetés vagy a reggae sem idegen tőlük, szóval akit az előző napok után a lába megszokásból visz a színpad elé, az nem fog csalódni. Utánuk a kárpátaljai Szalonna és Bandája (18.15) bizonyítja, hogy a magyar népzenében sem csak a Csík Zenekaré a világ.
Azt viszont, hogy mi is az az Imam Baildi (19.45), nemigen lehet annál pontosabban leírni, mint hogy olyan hibrid, amit egyszer hallania kell mindenkinek, aki nem csak azért jár ennél a színpadnál, mert eltévedt a Csónakház olcsó büféje felé vezető úton. Alapnak adott a görög „utcai blues”, a rembetika, ahogy azt a görög tradíciókban jártasak a legjobban szeretik: angyali női énekhanggal, amit rögtön meg is vadít a férfi énekes hiphopja, és akkor ezt még leöntik némi visszafogott, diszkótlanított balkáni rézfúvós zenével – három jó koncert egyben, így máris nem tűnik olyan drágának a napijegy. Az őket követő portugál Mariza (21.15) ellenben épp attól zseniális, hogy a nagy Amália Rodrigues óta talán senki sem képviselte olyan nemes tisztasággal a fado hagyományait, mint az ezüst hajú díva, a műfaj legnagyobb mai sztárja. És még mindig nem érdemes lelépni, mert az itthon ma már kevesebbet játszó, tizenhat éves fennállása óta mindig megújulni tudó Besh o droM (23.15) a pizsama fellövése – na persze – előtt még leckét ad abból, hogyan lehet klisék nélkül balkáni zenét játszani a huszonegyedik században.
augusztus 15.
szombat
A szombati nyitó előadóra nem lehet ráfogni, hogy segít felébredni: a francia–egyiptomi Egyptian Project (16.45) a belassulós egyiptomi dallamokat vegyíti elektronikus zenével. És ha ennyitől még nem éreznénk a perzselő homokot a talpunk alatt, az ősanyaian mély hangú, mauritániai Noura Mint Seymali (18.15) úgy hozza el nekünk a Szaharát, hogy amíg őt hallgatjuk, ne is érdekeljen, hol a legközelebbi oázis. A mauritániai himnusz szerzőjének lánya olyan sajátos elegyét hozza létre a sivatagi bluesnak és a rockzenének, mintha Jimi Hendrix adott volna néhány leckét a Tinariwennek.
Innentől a hazai kedvenceké a színpad: ha a Ladánybene 27 (19.45) bulija előtt még nem is, a Goran Bregović Wedding and Funeral Band koncertjére (21.15) alighanem teljesen lecserélődik a közönség, hiszen az övék a legnépszerűbb balkáni diszkó. Végül a nagyecsedi–budapesti Romengo (23.15) és Lakatos Móni énekli el, hogy Nem kellesz.
augusztus 16.
vasárnap
A zárónap nyitóbandája kétszeresen is kuriózum: a Sziget idén nem kényezteti el a klezmer híveit, ráadásul az angol–amerikai–görög–török She’ Koyokh (16.45) először jár Magyarországon. És mivel a vegytisztaság ma már szinte kuriózum a világzenében (és épp ettől marad izgalmas a műfaj), a She’ Koyokh sem tisztán klezmert játszik: nem nehéz kihallani belőle a tagok saját kultúrájából hozott hatásokat.
A műfajkeveredés persze a popzenében is jelen van, így kerülhet már másodszor a Világzenei Nagyszínpadra az algériai gyökerű, francia HK & Les Saltimbanks (18.15), egy Sarkozy-ellenes tüntetés résztvevői által piedesztálra emelt, reggae-s, hiphopos slágerzenekar, a munkások, a bevándorlók, a kisemberek – egyszóval egy Sziget-jellegű fesztivál kapuit csak kívülről látó réteg – idolja. Műfajkeveredésben nem marad alul a hét egyik legtávolabbinak és legközelebbinek is tűnő zenekara sem: a Dhoad – Gypsies from Rajasthan (19.45) neve mindent elmond. Hol az indiai, hol a cigány zene hatása kerekedik felül a zenéjükben, ami különösnek tűnhet, mégis egészen természetesnek hangzik.
A színpadot hazai fellépők zárják: a 21.15-ös, főzenekari sávban a Pannonia Allstars Ska Orchestra ugráltatja meg azokat, akiknek szégyenszemre még mindig nem durrant be a vádlija, végül a világ jelenleg talán leghíresebb magyar világzenei formációja, a Söndörgő (23.15) érkezik egyenesen az európai világzenei rádiós toplisták éléről, hogy tamburába zárják az egész világot, és az ott fickándozzon, amíg jövőre újra ki nem nyit a Világzenei Nagyszínpad Goran Bregovićtyal, Boban Markovićtyal, mindkettejükkel vagy egyikükkel sem.
