Lemez

Magánügy

Paul McCartney: Kisses On The Bottom

Zene


Félek, már nem kell sok, legfeljebb nyolc-tíz év, és szépen el lehet magyarázni, hogy volt egyszer egy Beatles nevű zenekar, és abban egy Paul McCartney nevű alak, aki a dalokat írta, és basszusgitározott meg énekelt. Ezen a bizonyos McCartneyn a Beatles megszűnése után sem talált fogást az idő, 1970-től harmincöt albumot tett az asztalra. A népszerűbbeket a Wings nevű együttesével, az annál is emlékezetesebbeket pedig csak úgy, Paul McCartney néven, más kérdés, hogy ennek a mondatnak a fele már ízlés dolga.

Az én ízlésemtől távolabb estek McCartney klasszikus zenei és elektronikus dolgai, a rock 'n' roll-feldolgozásaiért sem voltam oda, viszont a szólólemezein mindig találtam olyan számokat, amelyek a Beatles nagyságrendjén - azaz csúcsminőségben - kerültek az asztalra. Ami nem azt jelenti, hogy azt idézték volna, legfeljebb sejtették, hogy milyen lehetne egy új Beatles-szám, ha... Szóval megvolt bennük egyszerre az önazonosság és a frissesség. És ebbe simán belefért egy kis nosztalgia is, kivált egy olyan pasastól, akinek amúgy sem kell egy kis szentimentalizmusért a szomszédba mennie. Olyan (szerintem rendkívüli) számokra gondolok most, mint a 2007-es Memory Almost Full albumon a House of Wax, vagy a 2005-ös Chaos And Creation In The Backyard címűn az A Certain Softness és a Riding to Vanity Fair - kéretik bátran beléjük kapaszkodni, ha valahogy kimaradtak volna mostanáig.

A nosztalgia és a szentimentális belekapaszkodás útján juthatunk el McCartney napokban megjelent Kisses On The Bottom című albumáig is. Már vagy húsz éve készült rá, hogy belemásszon a nagy amerikai daloskönyvbe, azon dalokba, amiket a rádió (és az édesapja) nyomott. Fred E. Ahlert, Peter van Steeden, Harold Arlen, Gilly Hill, Irving Berlin és így tovább (Gershwin nélkül). Csak aztán történt, hogy Rod Stewart megelőzte a maga négyrészes The Great American Songbook sorozatával, úgyhogy kicsit ki kellett tolni a határidőt. De most már túl van rajta. Egy újabb pont kipipálva.

Ami engem illet, nyilván elfogultan (különben pedig szerzői utasításra egy pohár bor társaságában) ültem neki. Aztán vártam, kortyolgattam és vártam, de csak a nyolcadik számnál kaptam fel a fejem. Addig semmi érintés. Ennek a nyolcadiknak My Valentine a címe, Eric Clapton penget benne, és azon két szám egyike, ami McCartney szerzeménye. Na tessék, gondoltam. Még ilyet... Az örökzöldek mentén egy saját dalocska, ami klasszikusabbá válhat a klasszikusoknál.

De azok a továbbiakban sem tudtak felkavarni. Újabb csoda és borzongás híján így végül legfeljebb magánmitológiai szempontból érzem helyénvalónak McCartney lightos dzsesszalbumát. Az ének rendben (semmi manír), a kíséret kifinomult (Diana Krall zenekara), de nekem most kevés volt egy pohár bor ahhoz, hogy mindez belém ivódjon. Maradt a szimpla múlt, jelentelenül.

Mercury, 2012


Neked ajánljuk