Koncert

Magashegyi Under­ground

Zene

Tíz évvel ezelőtt megjelent első lemeze, az Ezer erdő dalait játszotta el újra a zenekar, elejétől a végéig, pontosan abban a sorrendben, ahogy az albumon szerepelnek.

Tíz évvel ezelőtt megjelent első lemeze, az Ezer erdő dalait játszotta el újra a zenekar, elejétől a végéig, pontosan abban a sorrendben, ahogy az albumon szerepelnek. Az aktuális felálláshoz (Bocskor Bíborka ének, Fűrész Gábor gitár, Kőrös Tamás basszusgitár, Toldi Miklós dob) a múltidézés jegyében több régi tag is csatlakozott ezen az estén. Színpadra lépett az alapító billentyűs, Fodor Máriusz, a legtöbb dal szövegét jegyző Tariska Szabolcs (aki egy időben állandó vendég volt), a csapatban nyolc évig gitározó és azóta pedig menedzserként működő Szepesi Mátyás, valamint Drapos Gergely is, aki basszusgitárosként segített be jó néhány alkalommal.

A koncert számomra azért is kihagyhatatlan program volt, mert épp abban az időszakban, 2010 és 2012 között jártam rengeteget a Magashegyi Underground koncertjeire, és ugyan egy ideje már kevésbé követem őket, most egy pillanat alatt visszajöttek a régi bulik emlékképei. Úgy tűnt, hogy a közönség nagy részében ugyanilyen élénken él az az időszak: a terem szinte teljesen megtelt, a rég nem játszott számokat is kivétel nélkül ováció fogadta, szövegüket pedig kórusban énekelte a tömeg.

Az is bebizonyosodott, hogy hiába változott rengeteget az idők során a Magashegyi stílusa, a 12 szám legalább kétharmada ma is gond nélkül megállná a helyét a repertoárban. Miután a lemez összes dala sorra került, következett egy bő háromnegyed órás best of blokk az azóta született slágerekből, így lett igazán kerek az este.

A dalok mellett egyébként Bocskor Bíborka személyisége teszi igazán szerethetővé a zenekart. Ártatlanságot és naivitást sugároz a színpadról, épp emiatt nehéz mosolygás nélkül megállni, amikor például elmeséli, hogy miután egy róluk megjelent cikkben azt olvasta, mekkora pogó volt a koncertjükön, megkérdezte a többiektől, mit is jelent ez pontosan. Most különösen boldog és kiegyensúlyozott, hiszen 37 évesen első gyermekét várja.

Akvárium Klub, március 7.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.