Zene

Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.

Ezúttal is kiderült, milyen mérvű a magyar publikum Richter-szükséglete. A foyer-ban a nagy koncertek előtti izgatott serteperte, az arcok lázban égnek, mindenki készülődik, mindenki adni akar valamit, nem csak a pianista az öltözőben. Igen, a pesti publikum Szvjatoszlav Richter halála óta (1997) szemmel láthatóan elárvultnak érzi magát; kell neki valaki, akiről azt szeretné hinni, hogy ő fedezte fel, akit gyámolíthat, aki kielégíti ekként hiúságát, és akinek visszatérő koncertjei azzal a nemes illúzióval táplálják, hogy a világ a művészet segítségével mégis megváltoztatható, és hogy maga az ember is jobbá lesz a művészet révén. Richter ezt a szerepet töltötte be, és ha most - pontosabban három éve, szinte véletlenül és számunkra az ismeretlenségből, mint anno Richter - megkaptunk egy ugyancsak orosz, némiképp szintén enigmatikus, introvertált művészt, már kész is a tézis: Richter redivivus!

Az még csak hagyján, hogy kik azok, de némileg problematikusabb, hogy mit akarnak. És akkor hol van az még, hogy mit akar a rendező, Bacsó Péter...

Nyolc kis kritika

Nyolc kis kritika

A New Yorkban élő Nickodemus (többek között a Turntables On The Hudson című parti- és kiadványsorozat atyja) egyike a legjobb ritmusérzékkel megáldott elektronikuszene-készítőknek. Lemezei hihetetlenül elevenek, frissek és ropogósak: szinte kedvünk volna beleharapni a zenébe - már ha nem volna ez valami egészen abszurd baromság.

Máté Szabolcsnak kimondottan jól áll, hogy a saját maga által eleve szűkre húzott határokon belül próbálja továbbrajzolni a valójában már négy éve függőben hagyott magyar rap- (és hiphop-) királyi karrierjét.

A darab címe tényleg "beszélő fejek" - de angolul (talking heads) ez (egyebek mellett) egy összenőtt szókapcsolat, magyarul meg nem. És nem is fejek beszélnek, hanem egész nők; ők mondják Alan Bennett novellaszerű monológjait. Ezek a monológok nem elképesztően jók, hanem eléggé jók, igazi (angol) szakember írta őket, a jó iparos gondosságával.

Amikor 1991-ben az Amerikai psycho megjelent, valóságos kultúrsokkot okozott a világban, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy annak is határozott véleménye volt róla, aki nem olvasta.

Hyppolite Bayard pénzügyminisztériumi tisztviselő és a fényképezés úttörőinek egyik legszerencsétlenebbje, mert elvesztette a Daguerre-rel a kiváló első címéért folytatott versenyt, 1840 októberében holttetemként fotografálta le saját magát.

Miután Samuel Beckett befejezte Watt című regényét (illetve lehet, hogy csak abbahagyta, de ezt nem tudni biztosan), új művébe még angolul fogott bele, majd húzott egy vastag vonalat, és franciául folytatta, s ezen a nyelven írta a többit is, köztük a Godot-ra várva című tragikomédiát, mely világhírűvé tette.

Hol volt, hol nem volt, úgy negyvenöt évvel ezelőtt megszületett a ska Jamaicában. Azokban az években vívta ki függetlenségét Jamaica, így a ska feldobott hangulata és zenei újításai egyaránt elválaszthatatlanok az ország nemzeti büszkeségétől. Úgy szokás mondani, hogy a ska a szigetország válasza volt a New Orleans-i rhythm and bluesra.

A Másfél zenekarra sokan még az úgymond legendás Tilos az Á-időkből emlékeznek - ez legalábbis mutatja, hogy a zenekar immár maga is kész intézmény, s ennek megfelelő gondossággal és igényességgel szállítja rajongóinak a hallgatnivalót.

Amikor a zenekar néhány évvel ezelőtt Joy Division-, majd Seres Rezső-műsorral jelentkezett, azt gondoltam, Müller Péter Sziámin is az elhobósodás tünetei mutatkoznak.