Zene

Befejeződött az 54. Velencei Filmfesztivál. Voltak vetítések - bár hol a nézők, hol a fotósok, hol az egykori partizánok fenyegetőztek blokáddal. Voltak díjak - a japán Hana-Bi (Tűzijáték, rendező Takeshi Kitano) a legjobb film, Robin Tunney (Niagara, Niagara) a legjobb női alakítás és Wesley Snipes (One Night Stand) a legjobb férfialakítás Arany Oroszlánját kapta. És voltak jó filmek is - csak sajnos többnyire nem a versenyprogramban, hanem a speciális vetítéseken.

Egyágyas, független kiadó a Crossroads, de most nyáron több kazettát adott ki, mint amennyit a multik szoktak egy év alatt. Még annál is többet, vagy kétszer, amennyihez a magam módján kedvet kaptam. A béke kedvéért (majdnem) betűrendben haladok.

Zavarban leszek év végén, amikor megismételhetem, amit írok, ráadásul már most is régi történet. A 16 Lóerőről szól, és hozzá az olyan kritikusi fordulatokról, mint amilyen az év lemeze, az év zenekara vagy valami hasonló elragadtatott. Más kérdés, hogy az, valóban.

Amit sokan nem tudnak, az ínyenceknél egyértelmű: ha giccsvetélkedő, akkor valamelyik mediterrán ország műholdas tévécsatornája. Az, hogy például a Játék határok nélkülben részt vesznek mindenféle délszaki népek, nem jelent semmit; a forgatókönyvet valószínűleg hozzánk, északiakhoz butították. A legjobbak az eredetiek, melyekből kiderül, hogy Olaszországban vagy Spanyolországban kizárólag nagy mellű szőke nők vezethetnek vetélkedőműsort, ezt az tudja igazán értékelni, aki végignézett már egy úgynevezett intellektuális Vitray-vetélkedőt, ahol a legnagyobb kaland, hogy ma elalszik-e vagy megsértődik a stábra a nagy moderátor.

Hogy az idei kölni nemzetközi popzenei vásárnak Roni Size volt az egyik ásza, az egy dolog. De mintha az egész Popkomm a drum ´n´ bass jegyében telt volna el.

Önhibámon kívül, mintegy rajtaütésszerűen bukkantam rá a Fonó Budai Zeneház új kiadványaira. Semmi hír, semmi reklám, egyetlen szó sem, pedig van miről beszélni.

A zenés történelmi játék, ha úgy tetszik, újabb gyöngyszeme annak a folyamatnak, amely az István, a királlyal kezdődött, az Atilla, isten kardjával folytatódott és ki tudja, hol áll meg. Előbbiektől elsősorban enigmatikus voltával tér el: az István Kádár János államalapítói nagyságának és elkerülhetetlen, tehát erkölcsileg feddhetetlen kompromisszumainak állított kottafejekből épült emlékművet, az Atilla pedig arról szólt, hogy büdösek vagyunk ugyan, de Európába tartunk mégis - ez a legutóbbi opusa a sorozatnak azonban tökéletes rejtély.

Az volt a benyomásom, a Pepsi Sziget elvesztette az ártatlanságát az ötödik születésnapjára. Nem történt erőszak, rossz útra sem tévedt, mégis. Alighanem törvényszerű, hogy így alakult.

Jó hűvös konyhában az ember, ha magyar, ül hőgutás hétvégén, és figyeli a Kossuthot meg a Bartókot, a két legnagyobb magyart. Szombat, délután három. Az Irodalmi Újságot hallgatva jut eszembe egy másik újság, az Újmao, szorgos kezek csempészték vidé-kies nyaraláskori reggelimhez, falat a torkomban azóta is. Bizonyos Horváth Béla független kisgazdász irodalmi szakértő szerint nem csupán az élet minden területén, de a kultúrában, sőt az irodalomban is tért nyertek a liberálisok, már megint, még mindig, persze a nemzeti-konzervatívok rovására, szégyen, a három K, úgymint Kertész (Imre), Korniss (sic!, Mihály) és Konrád (György) uralg az éterben. Mért pont ők?! Tudjuk. A szakértő úr válogatási szempontja nem irodalmi. De a nyomdafestéket sem tűri. Szóval, ez a K-vonal - és a slepp - egymás műveit szemlézi többszörös ismétlésben. És miért éppen három K?! Lehetne három M is (Mészöly, Mádas, Mesterházy), esetleg három T (Tandori, Tetri, Talassa). El tudom képzelni a kisgazdász kultúros kacifántos káromkodásait, midőn a magyar k(!)özszolgálati K(!)ossuthon, egy magyar irodalmi műsorban a következő szerzőkről volt szó: Borges, Albert Pál (alias Sipos Gyula párizsi emigráns), Buzzati, belga (!) szimbolista (!!) költők (!!!), Joyce. A kulturális élet ütőerének minden pulzálását ujjbegyében érző és tollhegyére tűző irodalmi szakértő csak a másnapi Szalont hallgatva nyugodhatott meg kicsinyég: e műsor magyarságteljesítménye lényegesen, mintegy három megaherzcel nagyobb volt. Enyedi Ildikó magyar filmrendező beszélt egy Nagy Magyar Agyonhallgatott író-költő fejedelemről, Füst Milánról; Fráter Zoltán íróféle irodalomtörténész saját könyvéről, a Legendaszervizről; és elsősorban Krasznahorkai László szólalt meg "százéves" könyve, a Kegyelmi viszonyok kapcsán. Gyanítom, szakértőnknek ez a beszélgetés sem volt elég (jó), mert Krasznahorkai sugárzott a pesszimizmustól, és a depresszió mételyét szórta szét e kánikulai délután az egészségtől kicsattanó magyar nép megrontása céljából. Amely magyar nép szerencsére oda se figyelt.

Már a belépésnél elválik a szar a májtól, a szerencsétlenek, akik pénzért vették a jegyet, főhetnek a tömegben, a tiszteletjegyesek dettó; csütörtökön például 78 percig tartott, mire sikerült kiváltani a jegyért a karszalagot, és utána a rémületes tömegnyomorban bepasszírozódni végre a szigetre átvezető hídra. A fekete karszalagosoknak viszont, akik a közreműködők, gyakorlatilag mindent lehet, még az előre megfontolt, aljas indokból elkövetett rettenetes részegséget is elnézően kezelik, sőt zuhanyozni lehet meleg vízben, ami idén a Pepsi Sziget csimborasszója.

Ülünk a szigeti Honvéd üdülő étkezdéjében, vagy hol, húsz kiválasztott újságíró, fejünk fölött ismerkedési estek emlékét rejtő színes girlandok, szemben velünk egy szocializmusból itt rekedt, politúrozott dohányzóasztalka, rajta húsz dikta- és mikrofon, fogyasztjuk a levegőt, várjuk David Bowie-t. Két különinterjú volt leszervezve vele aznapra, de egyiken sem jelent meg, úgyhogy itt is abszolút kétesélyes a játszma, míg csak be nem teszi a lábát.

A hír önmagában örvendetes: készül egy magyar film. Ha hozzávesszük, alacsony költségvetésű, kétszeres lehet a hurrá. Félreértés ne essék, nem lelkes amatőrök ügyeskednek filmgyárból csaklizott, lejárt szavatosságú nyersanyagra, nem a sarki non-professional stúdió nyúlt le még egy milkát a haver kuratóriumától, hanem igazi gyártó, igazi rendező-operatőr, igazi forgatókönyvíró csinálnak egy olcsó filmet. Profi film féláron, készül a Presszó.

Ne menjünk vissza olyan messzire, csak úgy a 70-es, 80-as évekig. Ott van például a Cápa-széria, aztán Az óriáspolip, Az alligátor két része vagy legújabban a Kongó, állatfilm mind, főszerepben a komputerrel és az akciókoordinátorral. A Szabadítsátok ki Willyt! vagy az Ebadta delfint most hagyjuk, bár ezek ugyanazok színéről, mint amazok fonákjáról. Mert ki is készítene filmet egy filantróp krokodilusról, vagy ki egy vérengző ebről? A lapokat, úgy tűnik, végérvényesen leosztották, a delfinnek mindig ugyanazon a térfélen jut szerep, mint ahogy a cápának vagy a gorillának is mindig - az ellenkezőn. Így megy ez, utóbbiak már megmaradnak rémnek, helyettesítendő zombit, Terminátort, Dennis Hoppert.

Istenem, Linda Blair: a világ egyetlen színésznője, aki azzal vált ismertté, hogy nyílt színen zöldet hányt, és 360 fokkal el tudta csavarni önnön fejét (az Ördögűző című emlékezetes darabban), és ezzel maradandót alkotott, persze akkor még kicsi volt, úgy nem kunszt. Linda most visszatért egy Leoni nevű naiv fodrászlány szerepében, aki arra indul be, minél rejtélyesebb tömeggyilkos a pasija; van ilyen, a nők egy része pl. kifejezetten a fasiszta tömegpusztítókat csípi, gondoljunk csak Hermann Göringné vagy Radovan Karadzicné vágyának titokzatos tárgyára.