Zene

Nem fordították le, mivel egy kutyaszereplő neveként tulajdonnév is a Fourbi, de a film címe magyarul annyit tesz: ciki. Hát bizony: nomen est omen.

Kerülne csak fundamentalista kézbe, megnézhetné magát, istentelen hazaáruló filmes, nyugati pénzből tolja a nyugati szekeret, hogy nem sül ki a szeme, szégyent hoz a szent hitre, szimpatizál a próféta hangjának elnémítójával, pukkancs szemétládának mutatja az Õ legodaadóbb híveit, dicsőíti a dekadens nyugati életformát, halál reá... Bárhol dekkoljon is Merzak Allouache, aligha érezheti biztonságban magát, mióta elkészítette és külföldi fesztiválokon is bemutatta filmjét, amiből a címmagyarítás idióta hagyományának megfelelően - az amúgy egész normális Mediterrán esték sorozat részeként - Utolsó találkozás lett, nyilván mert az eredeti (Bab el Oued City) minden nyelven érthető, van valami vészterhes hangulata, és talán még azt is kíváncsivá teheti, akinek gőze sincs arról, hogy valóban létezik-e ilyen nevű hely valamelyik arab országban, vagy sem. Na mindegy, lényeg, hogy a magyar képernyőre utat talált a mai kor és a középkor útelágazásánál veszteglő arab világ, és sokkal átélhetőbb formában, mint ami legtöbbünk számára arról a vidékről az utazási irodák tengerparti ajánlatai vagy a lemészárolt algériai falvakról szóló hírek alapján átjön. Merzak Allouache a mai Algéria legnagyobb dilemmáját mutatja be egy fiatal pék néhány napjában. A fiatalember az éjszakai munka után reggel aludna otthon, de megőrjíti, hogy az ablaka közelében lévő hangszóró az igét ordítja, hirtelen felindulásból leszereli hát. Ráadásul pechjére még szerelmes is egy négy fal közé zárt lányba, az önjelölt helyi kiskirály húgába, aki persze hajtóvadászatot hirdet ellene (meg a nyugati szennyet árasztó parabolaantennák ellen). Megoldás nincs, legfeljebb a francia emigráció. Ennyi a sztori veleje, s miközben ez tempósan kerekedik előttünk, a lélegzetvétel szüneteiben szól a rai, látjuk a várost, s arra kell gondolnunk, jobb sorsra lenne érdemes.

Vajon joga van-e megvásárolni, noch dazu beszednie kedvesünknek napi fogamzásgátló tablettáját?

Ennek a regénynek határozottan jót tett volna, ha nem ezt a címet, nem ezt a borítót, nem ezt a mottót kapja. Az első kötetes Marie Darrieussecq tud írni, csak úgy tesz, mintha sohasem hallott volna a suspense-ről, vagy fölötte állna az efféle praktikáknak. A Malacpúder igazi ötletregény, nem éppen érdektelen, de sem a sztorija, sem a szövegformálása nem elég izgalmas ahhoz, hogy könnyű szívvel lemondhatna mindarról a munícióról, amit már az elején, mondhatni, grátisz, ellő. Így nem kell több, mint egy futó pillantás, egy felületes betekintés, hogy tisztán lássuk a kibontakozást, sőt a végkifejletet is. Az emberből - közelebbről munkanélküli nőből, majd konzumhölgyből - disznóvá válás oda-vissza stációi néhol szellemesek, néhol didaktikusak, és van, hogy gyomorforgatók, de a hazai talajon állva nehéz megértenünk, hogyan válhatott ez a könyv irodalmi szenzációvá Párizsban.

1957 nyarán a Moszad arról értesült, hogy Buenos Airesben látni vélték Adolf Eichmannt. A cég nem jött izgalomba: ´45 óta ez lehetett a kétezer-huszadik felismerés, ráadásul egy vaktól származott, aki Auschwitzot megjárt magyar zsidó volt, és pusztán a hangja meg a kölnije alapján azonosította a keresett személyt. Nagyvadról lévén szó, a Moszad nem dobta szemétkosárba az infót, hanem utasította argentin rezidensét, hogy szaglásszon körül egy bizonyos Ricardo Klementet.

Csendes botrány kíséri a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tematikus kiállítását. Kezdődött azzal, hogy a Kiscelli Múzeum - amúgy kortárs művészettel foglalkozó - vezetője, akit szerződés kötelez az intézményétől független kiállítás helyszínének biztosítására, meg kívánta tiltani az egyik kiállító művész szereplését, kétségbe vonva művész voltát.

Az állampolgárok egy jelentős rétege nem lelkesedik a komoly játéknak még a gondolatáért sem. Inkább hős szeret lenni, aki csak a munkának, a családnak, az adócsalásnak, a kisebbel való packázásnak stb. él - ezt szereti tehát viszontlátni évszázadok óta. A kis kultúrát igénylő tarokk meg a még kisebb kultúrájú ulti a múlté, nyerő a sör és a nő. És akkor van egy 29 éves fiatalember - mellesleg autófényezőként kezdte és pénzügyi befektetőként, hitelközvetítőként folytatta -, aki halál józanul játszik az életben, a táblán, a vásznon, a faroston.

Úgy látszik, a hülyeség a végtelenben maximalizálódik. Csak döntögetik a rekordokat, de a reményt, hogy egyre többet érhetnek el, fájó szívvel kell közölnöm, sosem adják föl. Volt ez a lemez, ami két perc alatt elsöprő sikert aratott a világon, ez a techno-cincogós, elborzasztó szövegekkel, amire a kétévesek csápoltak a járókákban, meg néhány söprűarcú levehető tetejű, kertajtós autójából is ez az infernális baromság üvöltött. Már csak a nyílt, halálos fenyegetőzés hiányzott hozzá.

Az idei Könyvhéten immáron könyv alakban is napvilágot látott Parti Nagy Lajos kultuszszagú kisremeke, a Sárbogárdi Jolán: A test angyala című. Sárbogárdi Jolán nem feltétlenül női alteregó, csupán egy jó bőr, melyet a születése óta eltelt nem egészen egy évtized alatt talán a kelleténél kicsit többször rángattak le szülőatyjáról. Vagy ki tudja, ki kiről.

Gil Scott Heron wieseni koncertjének felénél járhatunk. Mint a felvezetésből kiderül, a következő szám az apartheid-ellenes Johannesburg. Az énekes bejelenti, hogy énekelni fogunk, a refrénre mindenki egyszerre: Johannesburg. Fél perc múltán eljön az idő, de a közönség sehol. Zene állj. Kezdjük el újra. A második halovány kísérlet után újfent magyarázat, mit is kell csinálni. Az adott időben üvöltse azt a szót mindenki. Harmadik nekifutás. Már jól hallatszik, de ez nem mindenki. Negyedik. Most ez szórakozik velünk? Oké, ez már mindenki, csak még nem elég hangos. Micsoda?! Ötödszörre torkaszakadtából üvölt a terem. Széles vigyor jelzi, erről van szó.

Elkészült a Tudósok új hanghordozója, én már hallottam, mert a zenekar küldött egy demót. Tizennyolc szerzemény van rajta, ínyenceknek CD extra formátumban. Ezt nemcsak a CD-lejátszóba, de a számítógépbe is be lehet tenni, és ott vagy muzsikáltatjuk, vagy a képeket és a klipeket nézegetjük. Esetleg a szövegeket olvasgatjuk. Ilyen hasznos és modern dolog ez.

Híreket mondunk. Augusztus 14-én elkezdődik a (tavalytól) Pepsi fedőnevű diákszigetelés. Ha némi késéssel is, de egészen tökös kis program rázódott össze, attól félek, ki kell majd néznem mindennap. Mindössze a P. Mobil mondta le, ám lesz helyette László Tolcsvay. (Deák Bill is lesz, hm, szintén a Nagyszínpadon; de azért majd kitalál valami idegen zenei érdeket a Demokrata.) Szóval annyira jó lesz nekünk, hogy egy kicsit rossz: addig kavart David Bowie és a Prodigy, míg a költségvetés kibillent az (amúgy szokásosan veszteséges) egyensúlyából, a napijegyek árát fel kellett turbózni (ezerről) ezerkettőre. Ez most már majdnem eléri egy generál koncertjegy egyharmadát, brrr.

Be kéne tiltani az álmokat.

Úgy is lett. Ahogy mondottam volt. Akebono az utolsó napon legyőzte Takanohanát, éjszakába nyúló, harmincnyolc másodperces küzdelemben. Birkózásukban benne volt a szumó összes sója-rizse, a csarnok diszkréten üvöltözött, mert Akebono többször is a kör szélére került, fél lábbal a sírban, de visszajött, feltámadt, aztán egy klasszikus (már-már váll-) dobással kiegyenlített, jöhetett a rájátszás, ki-ki meccs, szétbirkózás. A maratoni mérkőzés után könnyed levezető kör, Akebono ráhasal ellenfelére, öt másodperc, nagyot puffannak akkor, azután a csarnok elhallgat, mindennek vége, Akebono két év után újra a trónon, Takanohana, a babaarcú, az igazi japán csak pálmalevéllel legyezgetheti a Királyt, a japánok népnemzeti hiúságát nem, hájával sem kenegetheti a japán büszkeséget. Ó, Akebono, te japáni átok, elolvad a hó a Fudzsijamán, Hawaii felől fú a szél, fekete a király!, s a japán nép nem borul le Akebono nagysága előtt, növeszti körmét és szívja a fogát, szorgos kezek már szerelik azt a japán Gólemet, aki legyőzi a betolakodót, e jöttmentet, ki már az utcán hömpölyög, a szent bevonulása, konfettieső, ám a többség félrehúzódik, nem ismerik (f)el, senki sem próféta. Vagy ha az, hamis, a szeme sem áll jól, nem egészen ferde.