Bálnalovas: Holdraforgó A Bálnalovas történetét jóval messzebbről illik kezdeni, mint a zenekar megalakulásának időpontja, hiszen velük kapcsolatban lehetetlen nem megemlíteni azt az egri Polly Is Deadet, ahol a Bálnalovas alapító gitárosa, Polonkai Tamás játszott (csak hogy bonyolítsuk a dolgot: előbb énekelt, majd később basszusgitárosként szerepelt). A Polly utolsó felállása - amelyből később Kiss Barnabás gitáros a Chief Rebel Angelt, míg Sohajda Péter énekes-gitáros a Shapat Terrort hozta össze, Szűcs Péter dobos pedig a Superbutt tagja lett - kivételes gyöngyszeme volt a magyar rockzenének. Eltűnésük a mai napig óriási veszteség, pláne, hogy a meglehetősen ványadt hangzásúra sikerült Sóhajok hídja kislemezen és néhány demón kívül nem is nagyon készítettek hanganyagot, így gyakorlatilag majdnem egy teljes lemeznyi, a korabeli Polly-koncerteken slágernek tetsző posztgrunge-os, stoneres dal merült el velük.
A Bálnalovasnak tehát fel van adva a lecke - már csak azért is, mert a Polly Is Dead örökségét az amúgy borzasztó nevű Shapat Terror eddig tökéletesen írta tovább. A Bálnalovas, ahol a VL45 ritmusszekciója és a Doomsday Funk gitárosa kíséri Polonkait, valamint a Dereng zenekarból ismerős, hihetetlen művésznevet (Nárcisz) használó Máris Viktor énekel, sajnos leveri az igen magasra rakott lécet. A Holdraforgó igényes munka ugyan, de az elődök, illetve a vetélytársak ismerete nélkül jobban lehetne örülni neki. Így viszont inkább fájó a nyitó Árnyékfejtő arcátlan Tool-lopása, és kicsit később sem lehet nem észrevenni az Együtt Pearl Jam-idézését; az amúgy eltalált Apály, Felszállt A Köd, Hazafelé hármas merengése pedig teljesen leülteti az anyagot. A vendégénekesekkel készült két záródal is említésre méltó: az Áron András (Neck Sprain) énekével felvett egyetlen angol nyelvű szerzeményként kilógó kiherélt, lebutított Spiritual Clone egy Polly Is Dead-dal, amit nagyon nem kellett volna piszkálni, az óriásos Egyedi Péter által előadott Pont mint én viszont rövid és húzós - egyértelműen a lemez legjobbja. (Szerzői kiadás, 2013)
Óriás: Tűz, víz, repülő A Bálnalovas-lemezen vendégéneklő, az Isten Háta Mögöttben pedig basszusgitározó Egyedi Péter saját zenekara sajátos előfinanszírozási akció keretében adta ki a Tűz, víz, repülőt. A rajongók különféle csomagokban vehették meg az anyagot, amelyekhez mindenféle extrák jártak: az egyszerű, cd-formátumú, 200 darabban limitált lemez mellett lehetett egyedi, robotot formázó pendrive-ot vásárolni, de akinek kedve szottyant, és volt elég pénze, akár hálószobakoncertet, takarítást vagy zenekari pörköltfőzést is rendelhetett "riáséktól. Az ötlet mindenképpen kiváló, a lemez viszont nemcsak ezért jó - hanem, mert úgy tűnik, hogy az "riás most tudta majdnem tökéletesre csiszolni azt a fajta, kicsit Foo Fighters-es, giccsmentes, de könnyen fogyasztható, mégis vadóc gitárzenét, amit már az elején is játszott. A nyitó Leszek és a klipesített Helyet tudni máris sláger, a nyugis indulásból zajos kíméletlenséggé épülő Titkot visszaadni pedig egyenesen kiemelkedő. (Megadó Kiadó, 2013)
The Trousers: Freakbeat A nemrég szinte teljesen kicserélődött felállású The Trousers előző lemeze, a Soul Machine nem volt különösebben kiemelkedő alkotás, így a Freakbeatre várt a csorba kiköszörülése. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, annak ellenére, hogy az általuk játszott puttó, hetvenes éveket idézgető rock 'n' roll témák ideális hangzását, ami leginkább egy füstös próbaterem vagy egy kis klub élő soundjára emlékeztet, még mindig nem sikerült igazán eltalálniuk. Energiából viszont mintha több szorult volna ezúttal a korongba, és a refrének is jobban működnek. A Hellacopters egykori vezérének, Nicke Anderssonnak a vendégeskedése pedig, noha érdemben nem feltétlenül tesz hozzá a Real Deep Groove című dalhoz, legalább a zenekari bióban jól mutat. (EMI, 2013)
Ozone Mama: Freedom EP Az Ozone Mama a The Trousershez hasonlóan a retró útjait járja, igaz, nem a Stooges és a Rolling Stones, hanem inkább a Led Zeppelin felé közelítve. A The Starship Has Landed című debütáló anyag felvétele óta kicsit átalakult felállású zenekarnak még mindig megvan a két titkos fegyvere: a brutális, kicsit egy füstösebb torkú Chris Cornellre emlékeztető hanggal hasító Székely Márton énekes és a teljesen autentikus, ízes rockgitározást produkáló Gábor András. A Freedom ötszámos, huszonegy perces kislemez, ami némiképp visszafogottabb ugyan, mint a nagylemez volt, ahhoz viszont még mindig elég húzós - különösen a visszafogottan kezdődő, majd szaggatottan pumpáló rocknótává vaduló The Juggernaut, ami amúgy olyasmi, mint egy jól eltalált Monster Magnet-szám -, hogy koncerteken továbbra is kötelező tananyag legyen az Ozone Mama, és nemcsak a kislemez végére tett, eltalált John Fogerty-feldolgozás miatt. (Szerzői, 2013)
