Magyar Narancs: Az Exotic Post Traumaticot annyi idő alatt írtátok meg, mint az első három lemezt összesen. Mi húzta el így a folyamatot?
Vitáris Iván (ének): Szembe kellett néznünk azzal, hogy rajtunk kívül álló okok miatt megbomlott a zenekar egysége. Basszusgitárosunk, Tarnai János egy ideje nem tud velünk játszani egy komoly betegség miatt. Adtunk közben koncertet a Müpában, és kihoztuk a F.É.SZ.E.K. EP-t, de ennyi ideig tartott feldolgozni a helyzetet. Mindig nyitva fog állni az ajtó Jani előtt, de az új lemezt Deli Soma (Middlemist Red) basszusozta fel, élőben pedig Springer Marcival játszunk másfél éve.
Balla Máté (gitár): Az is meghosszabbította a dolgokat, hogy Los Angelesben rögzítettük a lemezt, és nehezebb volt összeegyeztetni a munkát a producerünkkel. 2017 nyarán vettünk fel három dalt, és csak januárban rögzítettük a többit.
MN: A Muse és a Red Hot Chili Peppers mellett is dolgozó Will Anspach volt a produceretek. Az volt a cél, hogy korszerűbbre formáljátok a hangzásotokat?
Vitáris Iván: Nem túl szakmaian azt fogalmaztuk meg, hogy az első három lemezen nem nyílt ki eléggé a hangzásunk. Nem tudtunk olyan tisztán előcsalogatni bizonyos részleteket, hogy a csúcspontok tényleg csúcspontok legyenek. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy egy külső fül mit hallana ki, és mit változtatna a zenénken. Will modern hangzásokkal, hiphopelőadókkal – mostanában például Vic Mensával – dolgozik a legtöbbet, és nekünk is gyönyörű dolgokat hozott ki a stílusok vegyítéséből. Ő javasolta például, hogy az Is Thatbe tegyünk modernebb, szinte EDM-es billentyűhangzást.
Simon Bálint (dob): Az első három lemezen megtanultunk tökéletesen Parazol-dalokat írni, és szükségünk volt valakire, aki kirángat minket a megszokásból, hogy kiszélesítsük a játszóterünket.
Vitáris Iván: Riff, verze, refrén, katarzis – ez kicsit uncsi volt már (nevet). Színesíteni akartunk a zenénken, és ez sikerült is. Az Exotic Post Traumaticon a hard rock, a glam rock és a pszichedelikus zene vegyül egy kis punksággal.
MN: Magyar zenekarként hogyan lehet eljutni a Los Angeles-i stúdiózásig?
Vitáris Iván: Legkönnyebben Swiss Airrel…
Simon Bálint: …és persze borzasztó nagy mázlival. Mi kezdettől fogva jártunk amerikai showcase fesztiválokra, ahol a szakma képviselőinek mutathatják meg magukat a zenekarok. 2013-ban az SXSW texasi művészeti fesztivál mellett New Yorkba is eljutottunk, ahol a Hanni El Khatibbel és a Bass Drum of Death-szel játszottunk. A koncert után odajött hozzánk a Bass Drum of Death booking agentje, és azt mondta, ezer éve várja, hogy egy budapesti rockzenekar felüsse a fejét Amerikában. Kiderült, hogy ő egy magyar származású amerikai, Peter Agoston, akinek 2013 óta saját ügynöksége is lett. Ő szervezte nekünk két éve a nyugati parti koncertjeinket, és neki szóltunk, hogy ha már ott vagyunk, szerezzen egy stúdiót és egy producert, akivel felvehetnénk pár számot – így jutottunk el Will Anspachhoz.
MN: Lemezfelvétel L. A.-ben, amerikai showcase-ek: ezek komoly anyagi beruházások.
Vitáris Iván: A zenekart olyan befektetési alapnak tekintjük, ami inkább kockázati tőkeként működik. Ez pedig inkább hosszú távon térül meg.
Balla Máté: Apró csodák történtek már velünk. Amikor először játszottunk az SXSW-n, leültünk egy padra pihenni, és szóba elegyedtünk a mellettünk ülő srácokkal. Kiderült, hogy egy ügynökségnél dolgoznak, amely sorozatokba értékesít zenéket. Leszerződtünk velük, és a dalainkat eladták a Shameless és A férjem védelmében sorozatokba.
Simon Bálint: Nem direkt pénzügyi eredményt kell várni ezektől a beruházásoktól. Már az is sok ajtót megnyitott előttünk, hogy a hollywoodi EastWestben vettük fel a lemezt. Európában több koncertszervező céggel is leszerződtünk – és rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Ezek közül azt volt a legjobb megtapasztalni, hogy Los Angelesben mindenkit világsztárként kezelnek. Mi is ugyanazt a figyelmet és bánásmódot kaptuk meg, mint a szomszéd szobában dolgozó Slipknot. Ott egy producernek az is dolga, hogy a zenész jól érezze magát, és a maximumot tudja nyújtani a stúdióban.
Vitáris Iván: És nem számít sztárallűrnek, ha elvárod, hogy munka közben ne kelljen hülyeségekkel foglalkozni. Hogy beviheted-e a poharat a stúdióba, vagy rád kiabálnak-e, ha rálépsz egy kábelre. Persze figyelsz ezekre a dolgokra, csak nem e körül forog minden. Mi ezt sajnos megszoktuk, és eleinte Los Angelesben is óvatosan kértünk mindent. Pedig ha szóltam, hogy Jim Morrison-os effektet szeretnék az énekre, egy pillanat múlva már az szólt. Nem morogtak akkor sem, ha hajnali 3-kor még kétszer fel akartam énekelni egy dalt. A zenészek, pláne az énekesek, a testükkel fejezik ki magukat, ezért rengeteget számít, milyen hangulatban vannak a felvétel során. A My Way is azért lett olyan jó, amilyen, mert úgy csináltak mindent az EastWestben, hogy az Frank Sinatra produkcióját szolgálja. Nem mondom, hogy ezt nem lehetne Szegeden vagy Prágában is elérni, de mi Los Angelesben találtuk meg azt, amit kerestünk.
MN: Amerikai kiadót viszont még nem találtatok.
Vitáris Iván: Amerikában fel kell építeni a zenekart. Ez Magyarországon is négy-öt évbe telt, pedig itt volt országos rádiós slágerünk, a Take My Hand, amit a Petőfi rádió rotációban játszott. Azzal indult minden…
Simon Bálint: Első lépésnek tökéletes, hogy ott vettük fel a lemezt. Az ügynökünk most azon dolgozik, hogy találjon egy menedzsmentet, amely fel tudja építeni kint a Parazolt. Lépésről lépésre haladunk. Először visszamegyünk júniusban koncertezni a nyugati partra, San Diego, Tijuana, L. A.
MN: Kellene egy rádiós sláger az áttöréshez?
Simon Bálint: Nem ártana.
Vitáris Iván: Egy magyar zenekar mögé oda kell állnia valakinek. Nyugat-Európában is előnyt élveznek velünk szemben az ottani zenekarok. A szervezőnek kevesebb pénzébe kerülnek, mert kisebb az útiköltség, és lehet, hogy több embert hoznak be, mert több felületen tudnak arrafelé megjelenni. A helyzet Magyarországon is nehezebb lett, amióta csak az interneten vagy koncerten lehet találkozni a zenénkkel. A Petőfi rádió a maga egymilliós hallgatottságával erős fóruma volt a rockzenének: ha valamit rotációban játszottak, az a koncertek látogatottságán is érződött. Amióta a Petőfi arculatot váltott, ez a műfaj negyedannyi emberhez jut el. Most az látszik, hogy rádió és tévé nélkül a trash találja meg gyorsan a közönségét. Mi viszont nem fogunk meztelenül hülyeségeket csinálni, vagy ciki dolgokat mondani egy klipben azért, hogy még többen felfigyeljenek ránk. Szerencsére itthon van egy biztos bázisa a zenekarnak, amely nem morzsolódott le az évek során.
Simon Bálint: Leegyszerűsíti a dolgokat, ha csak arról beszélünk, ki híres és ki nem. A mi célunk az, hogy élvezzük, amit csinálunk. Nem dőlünk a kardunkba, ha nem mi leszünk az új Halott Pénz.
MN: Könnyen összeegyeztethető ez a tudatos építkezés az ösztönös rockzenével, amit játszotok?
Simon Bálint: Ez nem gazdasági, inkább kreatív tudatosság és tenni akarás. Nem arról van szó, hogy a színpadról lejőve felvesszük az öltönyt, és Excel-táblában megtervezzük a karrierünket. Folyamatosan ötletelünk, mit kéne csinálni, és ez a próbálgatás tűnhet kívülről tervezőasztalon kitalált stratégiának. De nem az.
MN: És az mennyire tudatos, hogy zenekarként nem foglalkoztok közélettel? A fiatal zenészekre nem jellemző, hogy társadalmi-politikai kérdésekben vállalnák úgy a véleményüket, ahogy, mondjuk, a veletek is többször játszó Bródy János megteszi.
Vitáris Iván: A mi generációnknak más a viszonya a politikához. Nehéz állást foglalni olyan kérdésekben, amelyekben elmaradt a szembenézés. Az sincs tisztázva, milyen az állam és a kultúra viszonya, vagy milyen képet akarunk közvetíteni Magyarországról külföld felé. Ez nem gyávaság, egyszerűen nincs kedvünk parttalan politikai vitákba keveredni, amikben úgyis beskatulyáznak valamelyik oldalra.
MN: A rock and rollban azért mindig is fontos volt, hogy odamondogasson a hatalomnak.
Simon Bálint: Sokan az angol nyelvű megszólalást is rezisztens magatartásnak látják, mert azt hiszik, így lázadunk az ellen, hogy a közrádió nem játszik angol nyelvű magyar zenét. Ha lesz magyar lemezünk, arra meg azt fogják mondani, hogy behódoltunk a rádiós elvárásoknak. Pedig ez művészi szabadság kérdése.
Vitáris Iván: A rádió mondhatja, hogy csak az európai szabályrendszert érvényesíti, mi pedig mondhatjuk, hogy nem értünk ezzel egyet. De ennek nem egy interjúban fogunk hangot adni. Amíg nem lesznek érdemi viták a kultúratámogatásról, amikben megnéznénk, hogyan működik ez a skandinávoknál vagy a hollandoknál, addig minden véleményt politikai gesztusként fognak értelmezni. Ha egyfolytában ezzel foglalkoznánk, abba beleőrülnénk. Annyit tehetünk, hogy megpróbálunk közösségformáló erőként fellépni, és odafigyelni, hogy milyen értéket közvetítünk a közönségünknek. Ez lehet az is, hogy ajánlunk nekik egy filmet, de az is, hogy a Nr. 1003 klipjébe berakunk egy fekete lovat, amely elfut a Magyar Rádió épülete előtt. A mi feladatunk egyébként sem az, hogy megoldjuk a társadalmi problémákat, hanem hogy rockzenét játszszunk – és közben afelé terelgessük esetleg az embereket, hogy járjanak nyitott szemmel.
