Ugyanekkor, pár sarokkal arrébb, a Zeneakadémián, az Óbudai Danubia Zenekar éppen megrendítő hegedűversenyét, az Offertoriumot játszotta Kelemen Barnabás vezényletével (!) és Cosima Soulez-Larivière ihletett szólójával. Visszahallgattam, visszanéztem a
Facebookon, és a mű tényleg megrendítő, az előadás pedig tényleg ihletett volt.
A BMC-ben úgy tűnt, hogy a Christian Morgenstern abszurd verseire írt Akasztófadalokban Gubajdulina az Asztreja zeneszerzőcsoport improvizációs szeánszainak hangulatát is megpróbálta volna visszaidézni. A csoport arról volt híres, hogy a szovjet művészeti nyilvánosságtól elvonultan, a maguk kedvére játszottak szabad improvizációs zenét népi hangszereken, vagy ami épp kéznél volt. A lényeg talán az lehetett, hogy ne legyenek az adott hangszer specialistái, így mindenféle kötöttség nélkül kezdhettek a „húrok pengetésihez”. Az ekként megszülető váratlan hangképek aztán megtermékenyítően hatottak a majdan megírandó darabokra, a közösen eltöltött idő totális szabadsága pedig némi kárpótlást adott a totális szabadsághiányban élt hónapokért, évekért. Hab a tortán, hogy a csoport összes tagja 1979-ben felkerült a betiltott komponisták listájára.
Hogy mindezzel mit is kezdjünk 2019-ben – kérdés. A dalokat előadó és a kisegyüttest vezénylő Csordás Klára az abszurd szövegek felől közelítve igyekezett a darab nyomába eredni, ami néha kielégítőnek, néha kevésnek bizonyult. Ugyanakkor be kell vallani, hogy hazafelé indulóban, majd másnap és harmadnap is ez a mű motoszkált a fejemben, és nem az előadói szempontból optimálisnak ható másik két darab, Serei Zsolt Stets blickend in die Höh’ és Eötvös Péter Shadows című kompozíciója. E művek felhatalmazzák a hallgatót arra (aki így felhatalmazva is érzi magát), hogy egy tisztán esztétizáló befogadói pozíciót vegyen fel. Ez is, az is concertoféleség, Sereinél az angolkürt (és a trombita), Eötvösnél a fuvola és a klarinét kap kiemelt szerepet. Serei darabját többször hallottam már, mindig is elbűvölt a részletgazdag, sűrű zenei anyag és a formai lépték kényelmességének, tágasságának kontrasztja, a mikro és makro közötti feszültség, illetve az az alkotói szabadság, mely vállalja mindennek a kockázatát.
A Ligeti Ensemble élén Rácz Zoltán vezényelt, az angolkürtszólót Ella Dániel játszotta; összességében egy közel ideális interpretációt hallhattunk. Ami a hangzást, az egyéni – Kaczander Orsolya (fuvola), Klenyán Csaba (klarinét) – és ensemble-teljesítményt illeti, Eötvös Péter totális hangteret bekapcsoló, az egyébként soha nem hallható légzészörejeket is felnagyító és kézzelfogható közelségbe hozó munkája (a BMC-ben tökéletesen érvényesült a hangosítás, a közönséget körbevevő hangszórók beállítása hibátlan volt) varázslatos atmoszférát teremtett. Ki akarná meghallani ilyenkor a hangszövedék felfesléseiben a drámát?
Budapest Music Center, február 14.
