Frusciantét úgy ismerte meg és zömmel még manapság is úgy ismeri a világ, mint a Red Hot Chili Peppers vissza-visszatérő gitárosát. Gyakorlatilag tinédzserként került 1988-ban a zenekarba, hogy egyik példaképe, a herointúladagolásban elhunyt alapító-gitáros, Hillel Slovak helyébe lépjen. A zenekar az 1991-es Blood Sugar Sex Magic nyomán világhírűvé vált, és Frusciante hiába döntötte el már régen, hogy rocksztár lesz annak minden terhével együtt, e súlyokat ő is nehezen viselte. A többi történelem: eddig kétszer hagyta ott a zenekart (1992-ben és 2009-ben), így tavaly harmadszor tért vissza. De a mind hosszabb hiátusok alatt sem henyélt, szólóanyagai és ilyen-olyan kollaborációi révén az idők során gigantikus mennyiségű hangfelvétel került ki a keze alól. Respektált, idővel már ünnepelt gitárosként készített, jórészt súlyosan politoxikomán korszakának lenyomataként értékelhető első szólópróbálkozásai – például az 1994-es Niandra LaDes and Usually Just a T-Shirt – kissé formabontóra sikerültek. De némely kritikusai és idővel egyre gyarapodó rajongói már ezekből a dalos hagyományt újraértelmező munkáiból is kihallották az alkotói zsenialitást, és e lemezeit előszeretettel hasonlították egyik példaképe, Syd Barrett még teljes megborulása és elhallgatása előtt készített szólóanyagaihoz.
De Frusciante sok más barátjával, például a tragikusan fiatalon meghalt River Phoenixszel ellentétben képes volt lejönni a szerekről (leginkább a heroinról), s visszatérni anyazenekarába, ám e tisztább korszakában sem csupán az RHCP-albumokra és velük való turnézásra koncentrált. Ekkor készült szólólemezei sokkal fókuszáltabbak, és a maguk módján könnyebben emészthetőbbek; erre kihegyezetten érdemes meghallgatni a 2004-es Shadows Collide with People albumot, amit azzal a Josh Klinghofferrel készített, aki 2009 és 2019 között átvette tőle az RHCP gitárosi posztját. Ám e lemezen Frusciante az emlékezetes, melódiákban fürdő dalok közé beillesztett egy-két experimentális-puttyogós betétszámot is. Ekkor ugyanis fontossá vált számára az elektronikus zenekészítés, amit még jó ideig a hagyományos rockos és folkos elemekkel ötvözött, de jellemző módon ebben az időszakban (2007 telén) születtek azok az első tisztán elektronikus szerzeményei is, amelyeket 2015-ben és 2017-ben publikált Trickfinger név alatt, két minialbum formájában. A sűrű savazással teljes darabok egyszerre utaltak vissza az RHCP első fénykorával egyidős acid house/
rave hullámra, és az olyan inspiráló elektronikus zenészek munkáira, mint Aphex Twin és Mike Paradinas. Ahhoz, hogy Frusciante elismert elektronikus zenekészítővé váljon, nagy segítséget jelentett, hogy már 2010-ben együtt dolgozhatott Aaron Funkkal (alias Venetian Snares), kollaborációjukat a gitáros kedvenc macskájáról, Speed Dealer Momsról nevezték el. Frusciante jó tanítvány volt: 2012-es Pbx Funicular Intaglio Zone című szólóanyagán nyaktörő breakcore és drill & bass témák váltakoztak megejtő szintipop motívumokkal és fúziós jazzel, de e nagy változatosságot is egyensúlyban tudta tartani a zenész komponálási talentuma.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
