Lemez

Még több kaptafa

John Frusciante: Maya

  • - minek -
  • 2020.11.19 12:11

Zene

Az ősz egyik legérdekesebb zenei megjelenése kétségtelenül John Frusciante első olyan, tisztán elektronikus szólólemeze, amelyet saját neve alatt készített, bár nem most kezdett elektronikus (tánc)zenékkel foglalkozni, és messze nem ez az első szólóanyaga. Az elmúlt harmincvalahány éves pályafutása alatt számos, műfaját tekintve is igen színes zenei produkcióban vett részt, közben arról híresült el, hogy ha kellett, egy-egy váratlan gesztussal rendre ki tudott szabadulni fojtogatónak érzett kötöttségeiből.

Frusciantét úgy ismerte meg és zömmel még manapság is úgy ismeri a világ, mint a Red Hot Chili Peppers vissza-visszatérő gitárosát. Gyakorlatilag tinédzserként került 1988-ban a zenekarba, hogy egyik példaképe, a herointúladagolásban elhunyt alapító-gitáros, Hillel Slovak helyébe lépjen. A zenekar az 1991-es Blood Sugar Sex Magic nyomán világhírűvé vált, és Frusciante hiába döntötte el már régen, hogy rocksztár lesz annak minden terhével együtt, e súlyokat ő is nehezen viselte. A többi történelem: eddig kétszer hagyta ott a zenekart (1992-ben és 2009-ben), így tavaly harmadszor tért vissza. De a mind hosszabb hiátusok alatt sem henyélt, szólóanyagai és ilyen-olyan kollaborációi révén az idők során gigantikus mennyiségű hangfelvétel került ki a keze alól. Respektált, idővel már ünnepelt gitárosként készített, jórészt súlyosan politoxikomán korszakának lenyomataként értékelhető első szólópróbálkozásai – például az 1994-es Niandra LaDes and Usually Just a T-Shirt – kissé formabontóra sikerültek. De némely kritikusai és idővel egyre gyarapodó rajongói már ezekből a dalos hagyományt újraértelmező munkáiból is kihallották az alkotói zsenialitást, és e lemezeit előszeretettel hasonlították egyik példaképe, Syd Barrett még teljes megborulása és elhallgatása előtt készített szólóanyagaihoz.

De Frusciante sok más barátjával, például a tragikusan fiatalon meghalt River Phoenixszel ellentétben képes volt lejönni a szerekről (leg­inkább a heroinról), s visszatérni anyazenekarába, ám e tisztább korszakában sem csupán az RHCP-albumokra és velük való turnézásra koncentrált. Ekkor készült szólólemezei sokkal fókuszáltabbak, és a maguk módján könnyebben emészthetőbbek; erre kihegyezetten érdemes meghallgatni a 2004-es Shadows Collide with People albumot, amit azzal a Josh Klinghofferrel készített, aki 2009 és 2019 között átvette tőle az RHCP gitárosi posztját. Ám e lemezen Frusciante az emlékezetes, melódiákban fürdő dalok közé beillesztett egy-két experimentális-puttyogós betétszámot is. Ekkor ugyanis fontossá vált számára az elektronikus zenekészítés, amit még jó ideig a hagyományos rockos és folkos elemekkel ötvözött, de jellemző módon ebben az időszakban (2007 telén) születtek azok az első tisztán elektronikus szerzeményei is, amelyeket 2015-ben és 2017-ben publikált Trickfinger név alatt, két minialbum formájában. A sűrű savazással teljes darabok egyszerre utaltak vissza az RHCP első fénykorával egyidős acid house/
rave hullámra, és az olyan inspiráló elektronikus zenészek munkáira, mint Aphex Twin és Mike Paradinas. Ahhoz, hogy Frusciante elismert elektronikus zenekészítővé váljon, nagy segítséget jelentett, hogy már 2010-ben együtt dolgozhatott Aaron Funkkal (alias Venetian Snares), kollaborációjukat a gitáros kedvenc macskájáról, Speed Dealer Momsról nevezték el. Frusciante jó tanítvány volt: 2012-es Pbx Funicular Intaglio Zone című szólóanyagán nyaktörő breakcore és drill & bass témák váltakoztak megejtő szintipop motívumokkal és fúziós jazzel, de e nagy változatosságot is egyensúlyban tudta tartani a zenész komponálási talentuma.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk