Másnapos, fáradt, kiégett, ám mégsem unalmas lemezekre ismerünk példát a rocktörténetből: Iggy Pop negyven éve máig maradandót alkotott ebben a sárgásszürke hangulatban (Kill City, 1977), később pedig az Urge Overkillnek vagy a Dinosaur Jr-nak is összejött, és a sor, ha csak nagyon röviden is, még folytatható volna.
A Red Hot Chili új – immár, jézusom, a tizenegyedik – lemeze kezdetben éppen egy újabb ilyen állomásnak mutatja magát: a címadó és a Dark Necessities nyarak végébe álmodott, inkább bágyadt, mint kábult, downtempósan repetitív, a gitárokat és a zongorát pettyezve használó, furcsa, de rokonszenves popzenéje nem tagadja meg a zenekar (közel)múltját, és teljesen máshogy szól, mint nagyjából bármi ma a rádióban. Ez a két szám a lehető leghelyesebbnek mutatja a döntést, hogy a zenekar huszonöt év után producert váltott (Rick Rubin távozott, Danger Mouse érkezett), és a stúdióban összeimprovizált tételeket adta ki inkább az elmúlt évek során kidolgozott számok helyett.
| ||
Talán túlzás volna azt mondani, hogy de ezen túl aztán semmi nem stimmel a lemezen, mert ha nagyon keressük, találunk még egy-két figyelemre méltó villanást (a záró Dream Of A Samurai beborult fortyogásában például van kraft), de nagyon azért nem esnénk túlzásba. Egyrészt a Getaway összességében mégsem hoz lényegi újdonságokat a Californication óta kiadott lemezekhez képest, az akkor újra kitalált, nyugisabb, hippisebb, lötyögősebb-melankolikusabb Chili-hangzást pedig (így, ötödjére) képtelenek a zenészek legalább a saját maguk számára izgalmassá tenni.
De még ennél is rosszabb, amikor eszükbe jut, hogy a Red Hot Chili Peppers valaha pörgős funk-rockot játszott, mert a Go Robot bátortalan diszkófunkja vagy a húzósabbnak szánt, és az aneszteziológusoknak kitalált lassúk szomszédságában kétségtelenül elevennek mutatkozó, de amúgy meglehetősen vértelen Detroit csak arra jó, hogy mélyen megsértse a zenekar régi híveit. Az öt évvel ezelőtti, teljes (e mostaninál teljesebb) kudarcként jellemezhető I’m With Youhoz képest annyi előrelépés azért mindenképp történt, hogy az akkor belépő Josh Klinghoffer jól hallhatóan megtalálta végre gitárhangjai helyét a hangzó egészben.
A Getawayt ez sem menti meg, de az őszi budapesti koncertekig azért fenntartja a reményt.
Warner, 2016
