Érdekes időszakban jelent meg az új Meshuggah-lemez, hiszen az elmúlt néhány évben lett underground körökben divatos a djentként elnevezett stílus - a terminus magától Fredrik Thordendal Meshuggah-gitárostól ered -, amely viszonylag egyszerűen leírható. Vegyünk egy nyolchúros gitárt, amit a Meshuggah már tíz éve használ, írjunk néhány elcseszett ritmusképletű dalt, fűszerezzük meg pszichedelikus, űreffekttel megbolondított hangokkal és teljesen indokolatlan, ám nagyon gyorsan eltekert skálákból épülő gitárszólókkal, valamint vegyünk egy olyan énekest, aki lehetőleg három különféle, leginkább csaholásszerű hangnál többet nem tud előrekkenteni magából. Ez volt a svéd zenekar stílusteremtő kettes lemeze, a Destroy Erase Improve, amit a divathullám lovasainak több mint tizenöt év után sikerült felfedezniük és lemásolniuk inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem véletlen hát, hogy sokak szerint ma is a Meshuggah az egyetlen komolyan vehető djentzenekar.
Ezzel pedig a Koloss meghallgatása után hajlamos vagyok egyetérteni, hiszen a fenti recept pontosan úgy működik szinte kizárólagosan náluk, mint a kettőnégyes szögelésre laza csuklóval rápengetett ezeréves bluesriffek az AC/DC-nél. A Koloss egyetlen úgynevezett hibája ugyanis (az instrumentális The Last Vigilen kívül, ami kettő darab visszhangosan elpengetett akkordot tartalmaz négy és fél percen át, kimerítve az indokolatlan öncélúság fogalmát) az a fajta kiszámíthatóság, ami igazából fel sem róható a zenekarnak, hiszen aligha várható tőlük más, mint hogy a saját stílusukban a legjobbat nyújtsák. A Meshuggah pedig pontosan ezt teszi, és a fékevesztett tempóban száguldó mészárlások mellé ezúttal szerencsére olyan mogorva menetelések is bekerültek, mint a Behind The Sun, ami a Meshuggah-életmű egyik leghangulatosabb darabja, olyan fenyegető főriffel, ami tökéletes aláfestése lehetne egy lassításban zajló csatajelenetnek a Terminátorból.
Nuclear Blast, 2012
