Lemez

Kiszámítható mészárlás

Meshuggah: Koloss

  • V. Á.
  • 2012. május 11.

Zene

Érdekes időszakban jelent meg az új Meshuggah-lemez, hiszen az elmúlt néhány évben lett underground körökben divatos a djentként elnevezett stílus - a terminus magától Fredrik Thordendal Meshuggah-gitárostól ered -, amely viszonylag egyszerűen leírható. Vegyünk egy nyolchúros gitárt, amit a Meshuggah már tíz éve használ, írjunk néhány elcseszett ritmusképletű dalt, fűszerezzük meg pszichedelikus, űreffekttel megbolondított hangokkal és teljesen indokolatlan, ám nagyon gyorsan eltekert skálákból épülő gitárszólókkal, valamint vegyünk egy olyan énekest, aki lehetőleg három különféle, leginkább csaholásszerű hangnál többet nem tud előrekkenteni magából. Ez volt a svéd zenekar stílusteremtő kettes lemeze, a Destroy Erase Improve, amit a divathullám lovasainak több mint tizenöt év után sikerült felfedezniük és lemásolniuk inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem véletlen hát, hogy sokak szerint ma is a Meshuggah az egyetlen komolyan vehető djentzenekar.


Ezzel pedig a Koloss meghallgatása után hajlamos vagyok egyetérteni, hiszen a fenti recept pontosan úgy működik szinte kizárólagosan náluk, mint a kettőnégyes szögelésre laza csuklóval rápengetett ezeréves bluesriffek az AC/DC-nél. A Koloss egyetlen úgynevezett hibája ugyanis (az instrumentális The Last Vigilen kívül, ami kettő darab visszhangosan elpengetett akkordot tartalmaz négy és fél percen át, kimerítve az indokolatlan öncélúság fogalmát) az a fajta kiszámíthatóság, ami igazából fel sem róható a zenekarnak, hiszen aligha várható tőlük más, mint hogy a saját stílusukban a legjobbat nyújtsák. A Meshuggah pedig pontosan ezt teszi, és a fékevesztett tempóban száguldó mészárlások mellé ezúttal szerencsére olyan mogorva menetelések is bekerültek, mint a Behind The Sun, ami a Meshuggah-életmű egyik leghangulatosabb darabja, olyan fenyegető főriffel, ami tökéletes aláfestése lehetne egy lassításban zajló csatajelenetnek a Terminátorból.

 

Nuclear Blast, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.