Ezek túl sokat flesseltek The Jesus And Mary Chainre, Cocteau Twinsre, My Bloody Valentine-ra és a David Lynch-filmzenékre - mondhatná gonoszkodva az, aki csak úgy felületesen pörgeti végig a meghökkentő nevű londoni négyes (benne a két kulcsfigura: Jimmy Lee zenei mindenes és Susanne Aztoria szerző/vokalista) bemutatkozó lemezét.
No persze, a zenei hatásokra és jeles elődökre való hivatkozás része is a produkciónak, ám ehhez még felépítettek egy saját, izgalmasan sokrétegű zenei univerzumot is. Legfőképpen pedig megírtak tíz számot, amelyektől mindenkin kiüt a libabőr - ha ismeri az előzményeket, ha nem. A hangszerelésben és a hatáskeltő eszközök összepasszításában tökéletesen megtalálták a mértéket - például rég hallottunk olyan elementárisan debil, közben meg éterien bájos szinticsipogást, mint a Dies In 55 című szösszenetben. Az Engelhart's Arizonában Casio-hangok és az egyedi hangolású gitáron elővezetett szólamok sajátos összjátéka hallható, majdnem ironikus bossalüktetéssel és az énekesnő egyszerre hűvös és szenvedélyes vokáljával összefonódva - annyi biztos, hogy ezt is jólesik hallgatni. A dalszerkesztés kimódolt aljasságát példázza a jólesőn álomszerű, szinte részeges hangulatú Candy Girl is, mely igen ravaszul egyszerre idézi fel a Twin Peaks főcímzenéjét és a Berlin hírhedt Take My Breath Awayének basszusfutamait. A Trailer Trash Tracys olyan ügyesen idézi fel és fogja igába a 80-as és 90-es évek pszichedelikus dreampop/shoegaze gitárzenéinek legszebb pillanatait, hogy a produktum egyszerre lesz andalító és felkavaró.
Double Six/Neon Music, 2012
