A Middlemist Red-nek csupán egy év kellett, hogy az alultáplált hazai gitárzene egyik legígéretesebb együttesévé nője ki magát, és begyűjtse a megérdemelt vállveregetéseket, amiért a külföldi trendekkel nagyjából szinkronban honosította meg a neopszichedelikus
rockot. A négy srácnak sikerült az, ami az ellenzéki politikának sehogy se, és erőlködés nélkül hozták tető alá a generációkon és stíluspreferenciákon átívelő összefogást: koncertjeiken együtt tombolnak a tinilányok, akiknek a The Black Angels meg a Tame Impala, és a deres hajú ősrockerek, akiknek a woodstocki sárfürdő LSD-álmai jelentik a pszichedéliát.
A fennállásuk 5. éve alkalmából adott koncertjük is a békés összekapaszkodás és némileg a nosztalgia jegyében telt: új lemez híján a 2014-es Supersonic Overdrive című debütáló album ritkábban játszott tételeiről is lefújták a port, így aztán karrierösszegzésnek is beillett ez a fantasztikus hangulatú, a révülten táncolható posztpunktól (From the Corner of My Eyes) az űrszörfölős psych-rockig (Illuminair) érő koncert. Elhangzott mindkét lemezük szinte az elejétől a végéig, plusz a róluk lespórolt, mélybe döngölő It’s Only You, ami után csak azért vették le a lábukat egy kis időre a gázpedálról, hogy helyet szorítsanak a zenéjükbe új színeket festő, telitalálatos második lemez, a 2016-os Ripple Soul diszkóritmusokra is nyitott slágereinek (Drifter in the Dark, Silverline). A tökéletes dramaturgiájú, az elborulástól (Sundowner) a felszabadult lebegés felé tartó (Mellow), majd onnan a katartikus döngölésbe (Multicoloured Drive) kormányzott produkció minden szempontból profi volt és önfeledt: a tripelős háttéranimáció, a feszes grúvok, a sokat fejlődött (és dallamosodott) ének mind azt jelezték, hogy a Middlemist Red koncertzenekarként is készen áll az újabb szintlépésre. Csak a fantáziátlan konferálásokkal kéne kezdeni valamit, mert szép dolog a szerénység, csak épp nem rocksztárnak való.
Akvárium Klub, március 14.
