A közönség ilyenkor nagyjából előre tudhatja, mire számítson: egymással vetélkedő énekesekre, obligát hajtépésre, a stílusok komikus-ironikus ütköztetésére, s a tetejébe esetleg magvas eszmefuttatásokra a műfaj nagy kérdéseit illetően. Olyasformán, mint a prózai színház hasonló darabjaiban, amelyek betekintést kínálnak a kandi civilek számára a kulisszák mögötti masztixszagú mennyország életébe.
Pontosan itt, ebben a világban és ebben a bennfentes regiszterben játszódik (jótékonyan megtetézve amerikai poénokkal meg operai világnagyságokkal, akik láthatóan élvezik az önreflexív nyelvöltögetést) Jake Heggie és szövegkönyvírója, a tavaly elhunyt Terrence McNally 2015-ös operája, a Great Scott is, amelynek dallasi világpremierje immár DVD-n is megjelent. A bebiztosítás jegyében persze nem is egy, hanem két dalművet kapunk, hiszen a történetbeli jenki társulat épp egy réges-rég elfelejtett belcanto gyöngyszem, a Rosa Dolorosa, Figlia di Pompei bemutatójára készül. Vagyis Heggie kedvére imitálhatja a műfaj 200 évvel ezelőtti stílusát, McNally pedig szemérmetlenül kijátszhatja az opera és az operajátszás szinte valamennyi közhelyét. És a dolog működik, mert hát az elgrimaszolt romantikus cselekményvázra („Opera 101”), a szabványcabalettára és a Rossini-crescendóra éppúgy derűsen ismerhetünk rá, mint az operaénekesi paródiákra: a hiperambíciózus szláv szopránra, a kigyúrt baritonra (barihunk), az önimádó olasz tenorra („isten megteremtette az olasz tenort, azután minden mást”) és mind a többiekre.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
