Interjú

„Mindenki behódolt”

Víg Mihály

Zene

Szeptember 1-jén mutatják be az Ott torony volt című portréfilmet a Balaton együttes alapítójáról, a Tarr Béla-filmek zeneszerzőjéről. A művésszel a film kapcsán beszélgettünk Tarr módszereinek átvételéről, a Hit Gyülekezetéről, és elsült egy sztálinos vicc is.

Magyar Narancs: Hogyan talált rád a filmet rendező Kécza András?

Víg Mihály: A Sátántangó forgatása idején ismertem meg jobban. Ő azután került a film stábjához, hogy Tarr Béla lecserélte három asszisztensét; először úgy találkoztam vele, hogy egy göröngyös szántóföldön bicegett felém begipszelt lábbal. Többek között az volt a feladata, hogy engem kihallgasson a szövegtudást illetően. Aztán eltelt egy csomó idő, és pár évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy csinálna velem egy filmet. Rólam. Igaz, hogy van Baksa-Soós Jánosnak az a híres mondása, hogy filmessel és újságíróval sose állj szóba, de aztán magam sem tudom, miért, mégis belementem…

MN: Mennyi ideig készült a film?

VM: Éveken át. A rendező ebből a szempontból jó tanítványa volt Tarr Bélának. Lehet, hogy a második forgatás után azt kellett volna mondanom, hogy inkább hagyjuk, de akkor már úgy voltam vele, hogy ha elkezdtük, fejezzük is be.

MN: Kizárólag szereplőként működtél közre?

VM: Igen. Ha kérdeztek, válaszoltam, de nem vettem részt sem a szerkesztésben, sem egyéb munkálatokban. Talán jobb lett volna, ha bizonyos részeket kivágnak belőle, illetve jó lett volna, ha bizonyos dolgokat nem hagynak ki. Elég sok családi vonatkozású dolog van a filmben, de például az valahogy kimaradt, pontosabban arra csak egy mondat jutott, hogy az első házasságomból is van egy csodálatos lányom, pedig emlékszem, hogy erről beszéltem is a forgatáson. Sajnos megsértődött amiatt, hogy kihagyták a filmből. Egyébként – és ezt nagyon őszintén mondom –, nem tartom magam annyira érdekesnek, hogy belőlem mozifilm legyen. Egy régi vicc jut róla az eszembe: „Jaj, de jó hogy találkozunk kolléga úr, ne terjesszük föl Sztálin-díjra? Isten őrizz! Nem szeretném, ha Sztálin elvtársnak a nevem az eszébe jutna.” Az viszont egyáltalán nem lepett meg, hogy összevissza röhigcsélő, ellenszenves alaknak tűnök a filmben, mert egyébként is ilyen vagyok.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.