Interjú

„Mindenki behódolt”

Víg Mihály

Zene

Szeptember 1-jén mutatják be az Ott torony volt című portréfilmet a Balaton együttes alapítójáról, a Tarr Béla-filmek zeneszerzőjéről. A művésszel a film kapcsán beszélgettünk Tarr módszereinek átvételéről, a Hit Gyülekezetéről, és elsült egy sztálinos vicc is.

Magyar Narancs: Hogyan talált rád a filmet rendező Kécza András?

Víg Mihály: A Sátántangó forgatása idején ismertem meg jobban. Ő azután került a film stábjához, hogy Tarr Béla lecserélte három asszisztensét; először úgy találkoztam vele, hogy egy göröngyös szántóföldön bicegett felém begipszelt lábbal. Többek között az volt a feladata, hogy engem kihallgasson a szövegtudást illetően. Aztán eltelt egy csomó idő, és pár évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy csinálna velem egy filmet. Rólam. Igaz, hogy van Baksa-Soós Jánosnak az a híres mondása, hogy filmessel és újságíróval sose állj szóba, de aztán magam sem tudom, miért, mégis belementem…

MN: Mennyi ideig készült a film?

VM: Éveken át. A rendező ebből a szempontból jó tanítványa volt Tarr Bélának. Lehet, hogy a második forgatás után azt kellett volna mondanom, hogy inkább hagyjuk, de akkor már úgy voltam vele, hogy ha elkezdtük, fejezzük is be.

MN: Kizárólag szereplőként működtél közre?

VM: Igen. Ha kérdeztek, válaszoltam, de nem vettem részt sem a szerkesztésben, sem egyéb munkálatokban. Talán jobb lett volna, ha bizonyos részeket kivágnak belőle, illetve jó lett volna, ha bizonyos dolgokat nem hagynak ki. Elég sok családi vonatkozású dolog van a filmben, de például az valahogy kimaradt, pontosabban arra csak egy mondat jutott, hogy az első házasságomból is van egy csodálatos lányom, pedig emlékszem, hogy erről beszéltem is a forgatáson. Sajnos megsértődött amiatt, hogy kihagyták a filmből. Egyébként – és ezt nagyon őszintén mondom –, nem tartom magam annyira érdekesnek, hogy belőlem mozifilm legyen. Egy régi vicc jut róla az eszembe: „Jaj, de jó hogy találkozunk kolléga úr, ne terjesszük föl Sztálin-díjra? Isten őrizz! Nem szeretném, ha Sztálin elvtársnak a nevem az eszébe jutna.” Az viszont egyáltalán nem lepett meg, hogy összevissza röhigcsélő, ellenszenves alaknak tűnök a filmben, mert egyébként is ilyen vagyok.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.