Interjú

„Mindenki behódolt”

Víg Mihály

Zene

Szeptember 1-jén mutatják be az Ott torony volt című portréfilmet a Balaton együttes alapítójáról, a Tarr Béla-filmek zeneszerzőjéről. A művésszel a film kapcsán beszélgettünk Tarr módszereinek átvételéről, a Hit Gyülekezetéről, és elsült egy sztálinos vicc is.

Magyar Narancs: Hogyan talált rád a filmet rendező Kécza András?

Víg Mihály: A Sátántangó forgatása idején ismertem meg jobban. Ő azután került a film stábjához, hogy Tarr Béla lecserélte három asszisztensét; először úgy találkoztam vele, hogy egy göröngyös szántóföldön bicegett felém begipszelt lábbal. Többek között az volt a feladata, hogy engem kihallgasson a szövegtudást illetően. Aztán eltelt egy csomó idő, és pár évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy csinálna velem egy filmet. Rólam. Igaz, hogy van Baksa-Soós Jánosnak az a híres mondása, hogy filmessel és újságíróval sose állj szóba, de aztán magam sem tudom, miért, mégis belementem…

MN: Mennyi ideig készült a film?

VM: Éveken át. A rendező ebből a szempontból jó tanítványa volt Tarr Bélának. Lehet, hogy a második forgatás után azt kellett volna mondanom, hogy inkább hagyjuk, de akkor már úgy voltam vele, hogy ha elkezdtük, fejezzük is be.

MN: Kizárólag szereplőként működtél közre?

VM: Igen. Ha kérdeztek, válaszoltam, de nem vettem részt sem a szerkesztésben, sem egyéb munkálatokban. Talán jobb lett volna, ha bizonyos részeket kivágnak belőle, illetve jó lett volna, ha bizonyos dolgokat nem hagynak ki. Elég sok családi vonatkozású dolog van a filmben, de például az valahogy kimaradt, pontosabban arra csak egy mondat jutott, hogy az első házasságomból is van egy csodálatos lányom, pedig emlékszem, hogy erről beszéltem is a forgatáson. Sajnos megsértődött amiatt, hogy kihagyták a filmből. Egyébként – és ezt nagyon őszintén mondom –, nem tartom magam annyira érdekesnek, hogy belőlem mozifilm legyen. Egy régi vicc jut róla az eszembe: „Jaj, de jó hogy találkozunk kolléga úr, ne terjesszük föl Sztálin-díjra? Isten őrizz! Nem szeretném, ha Sztálin elvtársnak a nevem az eszébe jutna.” Az viszont egyáltalán nem lepett meg, hogy összevissza röhigcsélő, ellenszenves alaknak tűnök a filmben, mert egyébként is ilyen vagyok.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.