Amikor 1845-ben Verdi nagy kedvvel nekilátott az Attila előkészületeinek, elküldte egy barátját a Vatikánban lévő Apostoli-palotába, hogy beszámoljon neki a festményről. Az operában mégsem a barbár, érzéketlen uralkodót örökítette meg, hanem a nagy hódítót, aki rettenetes mivoltában is tiszteletet ébreszt. Nem csoda, hogy nehéz mit kezdeni a zeneszerző 32 évesen komponált, még zsengének számító dalművével, amely ügyesen illeszkedik az akkor divatos bel canto operák sorába (értsd: az esküdt ellenségek is tökéletes harmóniában énekelnek). Az Attilában a hun sereg pattogó pamparapammok és mutatós áriák kíséretében indul harcba, címszereplő antihőse meg előbb érdemel rokonszenvet, mint megvetést. Az 1846-os bemutatón sikert aratott, de pusztán a Risorgimento idején dúló hazafias láz segítette diadalra. Hazánkban ötven éve nem készült belőle szcenírozott előadás, igaz, Lamberto Gardelli Hungaroton számára készült felvételét a mai napig érdemes elővenni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
