Magyar Narancs: Nagy szerencséd volt a tanáraiddal, Kurtág Györgyhöz például sokáig jártál. Mit tanultál tőle?
Várjon Dénes: Hogy a darabhoz vezető út befejezhetetlen és végtelen. A hozzáállás a fontos: hogy a muzsikus milyen alázattal keres. A dolog etikája szinte fontosabb, mint az, hogy végül is meg tud-e valami születni, mert az nem mindig tőlünk függ, de hogy mit teszünk meg érte, az kizárólag rajtunk múlik.
MN: Konkrétan a zongorázásról mit tanított?
VD: Ezer dolgot! Senki nem beszél annyit a pedálhasználatról, mint ő: negyed-, nyolcad-, századpedál! Miért és mikor engedem föl, ez még benne van, az már nem, de sejthető! És így tovább a végtelenségig. Mindezt magas érzelmi hőfokon, sosem szárazon és mindig nagyon szeretetteljesen csinálta. Nem csak egy-egy darabról beszélt, sok más csatornát nyitott meg a társművészetekhez, élethez, személyekhez. Egyetlen hang kapcsán egy egész univerzumról tudott beszélni, mindent kontextusba helyezett. Fantasztikus asszociációs világa van.
MN: Korábbi tanárod Schiff András volt. Tőle mit kaptál?
VD: Gyermekkorom óta őt tartottam a legnagyobb művésznek, és ez ma sincs másképp. Óriási élmény volt a kurzusain játszani, figyelni őt tanítás és gyakorlás közben, ahogy a részleteken dolgozott, de a teljes műre való rálátással. Fantasztikus a viszonya a zongorához, egészen különleges hangzásvilágot talál minden szerzőhöz. Szerinte egyébként Chopinhez a Pleyel zongora az igazi, Schuberthez a Bösendorfer, Beethovent a legjobb Bechsteinen játszani. A zenén kívül irodalomról, festészetről, történelemről is nagyon sokat lehetett tőle tanulni. Elképesztően művelt és igényes.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
