A felvétel elkészült, ám Jimmy Heath a lemez megjelenését már nem élhette meg, januárban elhunyt. Ettől az egész más megvilágításba került, mivel a művet így búcsúlevélnek is tekinthetjük. Azt sem lehet elkerülni, hogy a Love Lettert olyan albumnak érzékeljük, amelybe az emlékezet képei kerülnek, és már-már csak az a kérdés, hogy mi maradt ki.
Jimmy Heath végtelenül elegáns, hetven éven át a jazztörténet sűrűjében alkotó alt-, majd tenorszaxofonos, de szerzőként, még inkább big band hangszerelőként is rengeteget foglalkoztatott muzsikus volt, mások mellett Miles Davis, John Coltrane, Dizzy Gillespie társa. Természetesen fivéreivel, a Modern Jazz Quartet bőgősével, Percyvel, és a dobos Alberttel is sokat dolgozott, így az utolsó lemezen hallható nyolc számba még apró töredéke sem fért gazdag életművének, amelyről önéletrajzban is beszámolt már (I Walked With Giants – The Autobiography of Jimmy Heath, 2010).
A Love Letteren pompás kvintett kíséri, amelyből Kenny Barron zongorista és Russell Malone gitáros érdemel külön említést. Az albumra lassú és középtempójú darabok kerültek, köztük három újabb keletű saját szerzemény. Heath improvizált és komponált melódiái tömény szépséget mutatnak a dallam vezetésében, tisztán követhető gondolatmenettel, minimális, de annál hangsúlyosabb díszítésekkel, jól artikulált, nyugodt érzelmi tónusban. A megfontoltságon kívül szinte semmi sem utal a szaxofonos korára; nem is lenne érdemes ezt másképp játszani, gondolhatnánk. Az elmaradhatatlan „áruvédjegy”, a trombitás Wynton Marsalis mellett Cécile McLorin Salvant és Gregory Porter énekesek is közreműködnek egy-egy számban. Zárlat nélkül is magától értetődően, de folytathatatlanul ér véget a dallam a Billie Holiday-standard, a Don’t Explain végén, amivel tökéletesen illusztrálja és egyben zárja le az albumot, s vele az életművet.
Verve-Universal, 2020
