Zene

Az első műsorszám a Bécsi harangjáték Kodály Háry-szvitjéből. Ez ugye egyszerre üdvözlése a császárváros nagy hagyományú testvérvállalkozásának és megütése a markánsan hazai hangnak. Szép gondolat, amit Vásáry Tamás, az újévi koncert karmestere, zongorista közreműködője és self-made-showmanje részletesen ki is fejt, rögtön a koncert elején. Megjegyzi még: Kodály minden magyar zeneszerzők között a legmagyarabb. Ehhez aztán hozzáteszi: ezt Bartók is így gondolta. Akkor már jöhet is a Harangjáték. Szól a zene, Vásáry egyszer csak rejtélyes arccal a közönség felé fordul, aztán viszsza a zenekarhoz. Mindez, lám, nem okoz fennakadást. Később Vásáry megmagyarázza: amit a zenekar ilyen jól ismer, az már karmester nélkül is megy. A következő darabhoz viszont, mondja, szükség lenne egy karmesterre. Mozart zongorára és zenekarra írt D-dúr hangversenyrondóját eredetileg ugyan a zongora mellől vezényelte volna, de a próbák során rá kellett jönnie, hogy ez nem jó megoldás. Talán a közönség köréből vállalkozna valaki a dirigálásra - reméli Vásáry -, és közben körülnéz a teremben. Hát

Kis, meglehetősen ismeretlen, ráadásul német (már megint a friccek) kiadó (nevezett Poets Club kiadó) vállalkozását kell méltatnunk: a fiúk összegyűjtötték és egy lemezen (CD-n és dupla bakeliten) publikálták az utóbbi évek tán legkedvesebb kelet-nyugati hibrid (nagyjából) elektronikus szórakoztató zenéit - a füstös otthon hallgatósaktól a tombolós bulizenékig. A koncepció meglepően egyszerű: legyen benne valami kis orientális jegy: arab-török motívum, szitáron játszott dallam, keleti ütősök, egzotikus vokál, hagyma, csípős öntet - mehet bele minden. A másik oldalon meg ott a jóféle nyugati (többnyire értsd: japán) technika, a sok drót, asztalnyi kütyük, melyeken átfut a hang, s a végén kijön valami egészen más, ami puha, nyugtat, altat, befed - s ha éppen pörget, akkor is békésen, nehogy megint fejjel a mélynyomóban végezze az ember. Az előadókat sem árt méltatnunk - hiszen köztük meglelhetjük a kortárs tánczene szórakoztatóbb, eklektikusabb és a szó klaszszikus értelmében zeneszerűbb ágának derék mestereit (az ő műveiket szokták nu jazz címszóval illetni, mert nevet kell adni a gyereknek, nem is szólva a kutyáról - ő például Buksi, s akkor még örülhet). Nagy örömünkre két számmal is szerepel a korábban már méltatott Dzihan&Kamien duó - elsőre Nitin Sawhney klasszikus

Számtalan nyavalygás, kimondott várakozás, műértői vágyakozás hangzott el az elmúlt tizenévben, hogy akkor ki írja már meg, ki forgatja le a rendszerváltás történetét, és mikor lesz e történelmi eseménysornak esztétikai lenyomata. Tény: a rendszerváltás politikai, társadalmi, gazdasági történetének nincs a napi szintű zsurnalizmuson túlmutató, esztétikailag releváns művészi feldolgozása vagy tudományosan korrektnek mondható, monografikus értelmezése.

Akortárs költészettől leggyakrabban a közérthetőséget szokták számon kérni. Az irodalom és a nép között, mint az közismert, nehezen áthidalható szakadék tátong, melynek egyik partjáról "olvassál, paraszt, mert hülyén fogsz meghalni" jellegű finom indítványok röpködnek a másik partra, amely part pedig csak a bajsza alól ereszt meg válaszul egy-egy szelíd megjegyzést, miszerint ha rejtvény kell neki, akkor megveszi a Fülest, oszt´ jól van. Lehet őt békén hagyni ezekkel a posztmodern krikszkrakszokkal.

Krasznahorkai László könyve természetesen nem kiállításmegnyitók gyűjteménye. Semmiképp sem afféle lelazázott repidumcsik, protokollrizsák kulturáltan semmitmondó kollekciója, melyeket sajna végig kell hallgatni, mielőtt a büféasztal a legnagyobb megkönnyebbülésünkre végre megrohanható. Hát, az aztán elmarad az olvasás után, mármint a megkönnyebbülés; ilyesmivel nem szolgálhat, aki itt néhány jelentős kortárs képzőművész kapcsán önmagáról s magunkról elgondolkodik. Helyette megint csak befészkeli magát a tudatba az a bizonyos nyugtalanító elem: valami, amitől a hétköznapi táncrend szerint kollektív erővel oly szívesen elfordítjuk a fejet, van nekünk épp elég bajunk - mindent elkövetvén, hogy ne, ne, ne, ne, semmiképp se kelljen látnunk, vagy ha látjuk, ne vegyünk róla tudomást. Egy hosszan kitartott, mély hang vigasztalan, baljóslatú grammatikája, itt-ott emelt, apokaliptikusan szertartásszerű, máshol poétikus,

Még ha tudjuk is, hogy a (szocialista) hazafiság igyekezett Bartók amerikai éveit a lehető legsötétebben látni és láttatni, azt azért korántsem mondhatjuk, hogy Bartók az Egyesült Államokban igazán jól érezte volna magát. A betegségen és a komponista szorongásai által még fel is nagyított anyagi bizonytalanságon túl a fő baj az volt, hogy Bartóknak - aki utolsó európai évtizede alatt a hazai akadémiai állás és

Az év végére a negyvennégy (regisztrált) európai világzenei rádióműsor is összegezte a legtöbbet forgatott korongokat. 951 lemez került számításba, melyből végül egy százötvenes lista kerekedett ki - ha az alábbiakban egy-egy lemez után zárójelbe foglalt sorszámokkal találkozik a kedves olvasó, az erre vonatkozik.

Én akkor most kiosztom az év zenésze díjat Don Byronnak. Már régóta figyelem, de nem tud hibázni. Van olyan szakértő, aki szerint 1993-as Mickey Katz-emléklemeze a legjobb klezmeralbum. A Nu Blaxploration a funky és a rap kemény körbejárása, a Bug Music a harmincas évek megidézése, a Music For Six Musicians kiváló kortárs-latin anyag. A Romance With The Unseeren decensen elegáns kamarazene ´99-ből, aztán a következő évben A Fine Line címmel dalokat gyűjtött egybe Puccinitől Stevie Wonderig.

Kaláb. Megint egy jó kis film a kalábról. Lehet, hogy ez egy iskola? Egy irály? Tudja a krampusz, mindenesetre ha én lennék a Pofosz, biztos, hogy hörögnék, egyrészt megszokásból, másrészt meg erre tán odafigyelne a tévé, de nem én vagyok.

Zeneszerzői életművét a modernség és a hagyomány sajátos szimbiózisa, karmesteri munkásságát a felfedezőkedv és az értékek megtisztításának törekvése jellemzi. Eötvös Péter (sz.: 1944) legutóbbi lemezei, amelyek a Budapest Music Center kiadásában láttak napvilágot (BMC CD 063; BMC CD 058), mindkét minőségében elénk állítják a Zeneakadémia egykori neveltjét, aki 35 éve Nyugat-Európában él, s ott is vált világhírűvé.

Alegnagyobb életműveknek is vannak árnyékosabb zugai, ahová alig esik fény; olyan alkotások, amelyek kevesebb olvasóra számíthatnak, s talán nem csupán azért, mert manapság már nemigen dívik az a fajta enciklopédikus igényű olvasás, amelynek nem célja, hanem elsőrendű igénye egy adott szerző valamennyi művét megismerni, megemészteni, a részeket is az egész felől megközelíteni. Pedig mintha a könyvkiadásban, elsősorban, persze, nem mifelénk, hanem kultúrájukra többet adó országokban s nyelvekben éppen az összes művek kiadása lenne ismét a divat - csak sóhajthat egyet a magyar könyvek olvasója, eszébe jutván a hatvanas évekbeli aranykor: ki mindenkinek minden (vagy legalább bőven válogatott) munkája volt akkor föllelhető a könyvesboltokban.

Mint a címből is kitűnik, itt Marilyn Monroe megidézésére történik kísérlet 65 percben, ami csak valamivel kevesebb, mint egy átlagos játékfilm. Az összes dal Monroe filmjeiből származik, de ez csak a filmtörténetben erősen jártas hallgatóknak derül ki, meg annak, aki végignyálazza a kísérőfüzetet, amiben klassz fotók is vannak. Persze nem az alkohol, a kábítószer, a neurózis gyötörte, gyerekkorában megerőszakolt, tragikus sorsú nő, hanem maga a mítosz a tárgya a zenének. Az ideál, aki megtestesítette a szépséget, és még a dzsesszt is szerette. Mindenhová magával vitte kedvenc Sinatra- és Fitzgerald-lemezeit, dzsesszklubokba járt, nem beszélve arról, hogy éppen hetvenöt éve született.

Na jól van, tata, itt van a diszkmen, ezt a két izét dugja a fülébe, itt meg ez a cédé, üljön le a sezlony végibe, azt´ hallgassa, addig sincs útban!