Magyar Narancs: Moszkvában született, zenészcsaládban. Milyen miliő vette körül?
Boris Brovtsyn: Elég sokféle hatás ért, mert a családom két ága nagyon különböző. Apai ágon több generációra visszamenőleg zenészekből áll a család, a dédapám hegedűs és zeneszerző volt, a taskenti operaház főkarmestere, ahová az 1930-as években Leningrádból költözött, miután megmenekült a sztálini tisztogatásoktól. Anyám egy dél-oroszországi munkáscsaládból származik, akinek a szülei nagyon komolyan vették a gyerekeik jövőjét: őt már tizenegy-tizenkét éves korában Moszkvába küldték, egy jobb élet reményében, ott lett belőle zongorista. A nyaraimat az anyai nagyszüleimnél töltöttem – ez teljesen más világ volt, mint a moszkvai értelmiségi közeg, ahol suttogva beszéltek, és minden nagyon kifinomultnak tűnt. Más volt apám szüleinél Szocsiban, ahol egész nap egyedül játszottam az udvaron. Ők a Bolsoj zenekarában dolgoztak hegedűsként, aztán a ’90-es évek elején, amikor a Szovjetunió összeomlott, és a jövő bizonytalanná vált, Spanyolországba költöztek. Két öcsém velük ment, ma is ott élnek, és spanyolul beszélnek egymással. Tényleg szövevényes a családom története, sok egymásnak ellentmondó szálból áll. Ami a moszkvai gyerekkoromat illeti, erősen zenei közegben nőttem fel, a zene olyan természetes volt, mint a levegővétel. Egészen sokáig nem is gondoltam, hogy a gyerekek mással is foglalkozhatnak. Akkoriban a hasonló foglalkozású emberek gyakran laktak egy helyen, mi is, a Bolsoj egyik tömbházában, amely eleve a színház dolgozóinak épült. Több ismert művész is lakott ott, például a karmester Gennagyij Rozsgyesztvenszkij.
MN: Már egészen fiatalon koncertezett. Csodagyerek volt?
BB: Bizonyos mértékig talán igen, de nem tartottam sokkal előrébb, mint mások. Az iskolai osztályomban is voltak gyerekek, akik kiemelkedően jól játszottak – ezt onnan is tudtam, hogy a szülők sajnos gyakran hasonlítgatják össze a gyerekeiket. Elég korán megtanultam, hogy a korai sikerek nem feltétlenül jelentenek garanciát a későbbi sikerekre.
MN: A játékstílusát gyakran hasonlítják a régi nagy virtuózokéhoz, Fritz Kreisleréhez, Mischa Elmanéhoz vagy Nathan Milsteinéhez.
BB: Az biztos, hogy közelebb állnak hozzám a régi iskolák. De nem próbálok semmit újrajátszani vagy rekonstruálni, és nem idealizálom azt a korszakot. Nem érzem magam egyetlen iskola vagy stílus követőjének sem, néhány dologban pusztán relevánsabbnak tartom ezt a régi, arany generációt. Egyszerűen én is hiteles szeretnék lenni a magam eszközeivel.
MN: Mi volt jobb a régi iskolákban?
BB: Régen kevésbé volt akadémikus az előadás, és valahogy jobban kapcsolódott az emberek életéhez. Természetes érzékük volt az időkezeléshez, a zenei mondatok tagolásához. Ezt az ösztönös érzéket Rachmaninov zongorázásában is hallani lehet. Lehet, hogy kisebb volt a megfelelés vágya, kevésbé görcsöltek rá az előadók arra, hogy szeressék őket. Ma, ebben az Instagram-kultúrában óriási nyomás van azon, hogy valaki azonnal megnyerő legyen. Bár semmi bajom a karizmatikus emberekkel – sőt, nagy ajándék, ha valaki rögtön képes megragadni a figyelmet –, azt látom, hogy sokan, akik ebben jók, hosszabb távon már nem tudják fenntartani az érdeklődést. Én inkább történetmesélőként tekintek magamra. És egy történethez idő kell, nem lehet mindent öt másodperc vagy öt perc alatt elmondani. Sokkal jobban érdekelnek az olyan darabok, amelyeknek van ívük, távlatuk, kibontakozásuk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
