Interjú

„Amikor megszületik a párbeszéd”

Pusker Júlia hegedűművész

Zene

A belga La Libre zenekritikusa „a hegedű valódi arisztokratájának” nevezte, mások a játékának „varázslatos egyszerűségét” emelik ki. A világ legnagyobb koncerttermeiben lép fel, jelenleg Berlinben él. Most a Fesztivál Akadémia Budapestre érkezett haza, a rendezvénysorozaton több darabban is fellép, többek között Maxim Vengerovval is.

Magyar Narancs: Milyen egy művész élete, ha nő? Tudjuk: jól kell kinézni. Lehet, hogy előbb-utóbb családot, gyereket is akar. Te ugyan nem énekesnő vagy, az ő számukra ez még bonyolultabb lehet.

Pusker Júlia: Az elmúlt évtizedekben sokat változott a nők és a férfiak szerepe a társadalomban, de a művészet szerintem nem ismer nemet és kort. Mindenki megszűri magán át a mondandóját. Pozitív példákat látok a családosok esetében is, persze az a helyzet nagy szervezést igényel.

MN: További kihívás a szinte folytonos utazás, ez részben persze nagy élmény és hozzá is lehet szokni, de azért megterhelő is lehet. Van időd körülnézni, vagy egy-egy ilyen út inkább a hotelszoba–koncert–alvás–elutazás körre szűkül le?

PJ: Ha van egy-két nap a koncert előtt, akkor nem is feltétlenül a fő látványosságokat, inkább a hely hangulatát igyekszem megismerni. A sok utazás valóban kihívásokkal is együtt jár, és ha ez hónapokon keresztül tart, akkor kell nekem valamennyi idő, amit egyetlen helyen töltök. Nekem ez a pihenés, évszaktól függetlenül. Utána elkezd megint hiányozni a jövés-menés. Ezt kell egyensúlyban tartanom.

MN: Egy ideje Berlinben élsz. Miért költöztél oda? „Közelebb vagy a tűzhöz”, ahogy mondani szokás – a személyes jelenlét mindig sokat számít –, vagy más okból?

PJ: Tíz évet éltem Londonban, utána úgy éreztem, kimerítettem azt, amit a város nyújthat. Változásra vágytam. A nővérem, Ágnes is Berlinben él, sőt ugyanabban a házban lakunk, ami nagyon nagy dolog. De havonta, másfél havonta Magyarországra is megyek.

MN: Mit ad neked Berlin művészként, és mit magánemberként? Mi tetszik benne?

PJ: Berlin számomra olyan, mint egy üres lap, amelyre a sok lehetőségből azt írhatok rá, amit szeretnék – mindig így gondolok rá. Berlinben van valami lazaság, és ad egyfajta szabadságot, inspirációt. A sokszínűsége felszabadító.

MN: A nővéred is hegedűművész. Persze minden beszélgetés, amely kettőtökről szó, kiemeli, hogy milyen erősen kötődtök egymáshoz, de azért ez mégis egyfajta versenyhelyzet.

PJ: Ez persze valamennyire elkerülhetetlen, de inkább a fiatalabb éveinkben volt jellemző ránk. Most más életszakaszban járunk, neki három gyönyörű gyermeke van, ami nekem is külön öröm, és talán ez is közrejátszik abban, hogy még mindig Berlinben vagyok, tőle két­ajtónyira. Ő most leginkább a családjára koncentrál.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)