Magyar Narancs: Több évtizedes zongoraművészi pálya után zeneszerzőként is jelentkezel: második darabod bemutatójára készülsz. Nem ritka jelenség, egy hosszú pálya adott pontján sok előadóművész érzi szükségét, hogy maga is komponáljon. Alighanem természetes és organikus fejlődésről van szó.
Csalog Gábor: Nyilván organikus a fejlődés nálam is. De azért másfelől is volt előzménye az egésznek. Valaha ugyanis tanultam zeneszerzést, tizenhat-tizennyolc-húsz évesen pedig még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy zongorista leszek, és nem zeneszerző. A konziban három évig Fekete Győr Istvánnál, sok nemzedék kitűnő tanáránál tanultam. De ha az ember zongoristának készül, sokat kell gyakorolnia. Nekem akkor a hangszertanulás meg a mindenféle kamaszkori külön utak mellett valahogy nem egészen fért bele az időmbe a zeneszerzés szigorú elméleti alapjainak lerakása. Egy leendő zongoristának a tízes-húszas éveiben főképp gyakorolnia kell. Ha akkor nem teszi, később pótolhatatlan hiányok maradnak. A tanárom, látva, hogy szenvedek, egy ponton azt mondta: Nézze, Gábor, zenét szerezhet később is! Most akkor gyakoroljon! Mindezt nem kudarcként éltem meg, hanem logikus döntésként, érezve, hogy egyszer majd visszatérek a komponáláshoz. De aztán egyre inkább az előadói lét felé indult az életem. Már zeneakadémistaként kapcsolatba kerültem Kurtág Györggyel, Jeney Zoltánnal, Sáry Lászlóval, Csapó Gyulával, és nekem akkor az volt a nagy élmény, hogy például Kurtágot érdekli, hogyan játszom a zenéjét. Evidens volt, hogy azt kell csinálnom. Sokkal, sokkal később támadt bennem újra az ellenállhatatlan érzés: komponálnom kell. Valami köze lehet persze az ötvenes évforduló átlépéséhez is, efféle hiúsági kérdésekhez. Hogy kifutok az időből.
MN: Zongoristaként kivételesen széles, a barokktól a kortárs zenéig terjedő repertoárt játszol. Vajon a zeneszerzés hogyan hat vissza előadó-művészi pályádra?
Fotó: Németh Dániel
CSG: Zongoristaként valóban hatalmas repertoárt játszottam el, de nagyon sokszor éreztem szélmalomharcnak, amit csinálok. Képzeld el, megtanulsz egy különösen nehéz darabot, amit itthon még senki sem játszott el, és akkor te sem játszhatod el soha, vagy csak egyszer, mert az átlagos magyar koncertéletben nincs rá kereslet. Legalábbis úgy gondolják a szervezők, nincs. Jó, néha mentem külföldre is. De látnom kellett: a magyar hangversenyrendezők vállalkozó kedvének hiánya végzetes például az én repertoáromra nézve is: itt mindenki biztosra akar menni, a százszor játszott darabokat tűzik műsorra százegyedszer is. Így olyasvalaki, mint én, jó esetben megtűrt különc, akinek a műsortervei tucatszámra soha meg sem valósulhattak. Engem is meglepett, de furcsa módon lassan mégis kialakult valamiféle saját közönségem. Ez jó és fontos, viszont egyrészt azok a koncertrendezők, akik valahogy mégis foglalkoztattak néha, közben kihaltak, másrészt ez a közönség manapság már inkább szűkül, mintsem bővülne - a kor más, ma már otthon maradnak ezek az emberek. Most talán, hogy Gőz László háza, a BMC koncertterme felépül, valami visszajöhet a régi nagy időkből, meglátjuk. Tehát egyszer csak, éppen elég sok nehéz darab megtanulása után, úgy döntöttem: ami megvan a repertoáromban, talán játszom tovább, de már nem tanulok túl nehéz újakat. A Ligeti-etűdök voltak az utolsók a legnehezebbekből. Ennél nehezebbet semmilyen zongorára író szerző nem írt. A 80-as években készültek el, tucatnyi külföldi előadójuk után én voltam az első magyar. Többszörösen lekéstem vele - tíz évvel a külföldiek után kezdtem őket tanulni. Kurtág György például mondogatta nekem: kezdd már el gyakorolni, nagyon nehezek... Ezekhez - ötévi munka után - még éppen volt erőnlétem, kapacitásom. A többi etűd közül néhány, amelyet később, a Ligeti- és Liszt-etűdökből készült lemezfelvételem utáni években kezdtem tanulni, már nem ment úgy. Lemaradtam velük a dolog fizikai része miatt.
MN: Hogyhogy? Ilyen korán hanyatlásnak indulnak az ember fizikai képességei?
CSG: A zongorázásnak van egy sajátos, a sporthoz hasonlítható oldala is: állóképesség, reakcióidő, erőnlét, küzdőképesség meg ilyenek. Ebben egyszer elkezdheted érezni a határaidat. Az ilyesmit nyilván akkor kell beedzeni, amikor az ember fizikailag még a csúcson van, nem pedig a negyvenes éveidben. Ettől még persze előfordulhat, hogy Mozartot és Bachot jobban játszod, mint húsz éve - belül érhetsz egyre, ahogy közben kívül meg elkopsz. Szóval ez volt a döntésem egyik oka. Persze lényegesebb egy mindezektől független, furcsa érzés: az ellenállhatatlan szükség, hogy zenét írjak. Tudtam, hogy ez kell nekem. Nem tudom, mitől. Azután, amikor tényleg belejöttem, függővé is váltam a saját írásomtól.
MN: Mi az, ami a zeneszerzésben a leginkább vonz? A zeneszerzés mesterségbeli része izgat? Netán maga a "csinálás"? Arra vágytál, hogy reflektálj előző korok zenéjére?
CSG: A "csinálás", de nyilván ezek is. Az ember előadóként sem szabadulhat a kényszertől, hogy reflektáljon arra, amit játszott, hallott. De ez, meglehet, minden szerzővel így van. Ha megnézed Mahlert, aki nagy karmester volt, és hatalmas repertoárt vezényelt, az ő zenéjéből kihallatszik, milyen sokfelől rakódtak le benne más zenék üledékei. Ezeket rakja össze újra - zseniálisan, és persze új nyelven. Amennyiben zeneszerzőnek tekinthetem magam, ő az egyik nagy példaképem. A másik Ives. Ők ketten jobban érdekelnek, mint a legtöbb mai szerző. Figyeld meg Ives 4. szimfóniáját, hányféle rétegből kutyult össze egy teljes univerzumot. Persze azt, hogy szeretem őket, ne úgy értsd, hogy bármi direkt eszközüket használhatnám vagy utánozhatnám.
MN: Szimfóniáiban Mahler gyakran kollázsszerűen illeszt össze különböző stílusú elemeket. Te Mozartból kiindulva írtad első műveidet. Milyen kompozíciós technikával dolgozol?
CSG: Van egy bizonyos technika, amit kikísérleteztem, én is meglepődtem, hogy ez milyen jól működtet különböző elemeket. Az első darabomat végig elviszi valahogy ez az írásmód, és most ebben a másodikban is használom, továbbfejlesztve. Persze a helyzetek, zenei szituációk mindig újak, és alakítják közben magát a technikát is. De valahogy úgy tűnik, számomra működőképesnek tűnő dolgot találtam.
MN: Miben áll ez a technika? Vegyíted, egymás alá teszed az egyes Mozart-műveket?
CSG: A lényege nagyon egyszerű. Adottak a zenék, az első darabomnál ez az A-dúr klarinétkvintett és a c-moll zongoraszonáta volt, két különböző világot idéző mű, ezek egyszerre szólalnak meg. Ahogy az ember fejében is több zene szól, csak ezt, ugye, kevesen tudják úgy leírni, mint mondjuk Mahler és Ives. Tehát a két mű bizonyos harmóniái egymásra rakva kiadnak egy harmadik féle harmóniát. Ezt már nem Mozart-harmóniának halljuk: furcsa, szürreális, néha nonszensz hangzásnak. Ugyanígy az időbeli formálás: két különbözőképpen megformált zene, ahogy egymásra rakom, hatnak egymásra, és egy harmadik irányban kezd el az egész fejlődni. Mint egy Frankenstein. Csak az ember nyesegeti kissé azért. Egy pillanatig kopírozásról van szó, megtalálod azt a helyet, ahol a két zene összeillik - és onnantól kezdve, ha jön az isteni csoda, az ihlet, valahogy elkezdi magát írni a darab.
MN: Új munkád kiindulópontja a Requiem, és az előző darabod is a kései művek nyomán készült. Ez alighanem az érett Mozart iránti rajongásod jele.
CSG: Rajongok, rajongok persze határtalanul, de hát, ugye, ki nem rajong a késői Mozart iránt? Az emberiség egyik csúcsteljesítménye. Vagy afölötti. Furcsa, én sem értem pontosan, miért ebben találtam meg azt, amit építőkockaként használhatok a saját zenémhez. Mert hangsúlyozom: csak építőkockákat lopok, zenét nem. Nem Mozart zenéjét halljuk. Az enyémet.
MN: Biztosan sok ember blaszfémiának tartja, ha valaki Mozarthoz nyúl, különösen a Requiemhez.
CSG: Bizonyos szempontból az én számomra ezek szent szövegek. Nem csak a Requiem, és nem csak attól, hogy rekviem. Attól, hogy Mozart. De én valahogy ezt a szentségbe való belenyúlást - talán éppen, mert a saját magam számára provokatív - igen termékenynek érzem. No persze, egyébként meg ki tudhatna bántani egy Mozartot?
MN: Szokatlan hangszer-összeállításra írtál.
CSG: Tangóharmonikára, zongorára, többféle furulyára és fuvolára meg egyebekre. A zongorán alul vannak még mélyebb hangok, amik csak speciális zongorán szólalnak meg - olyan ijesztően mély, hogy az ember alig hallja zenének. A legmélyebbtől a legmagasabbig a hangzó tér igen tágas, sokféle fér bele. Az össze nem illőnek tűnő hangszerek különös, abszurd, egyszerre finom és vulgáris világot, furcsa hangszíneket adhatnak ki. Tudomásom szerint így, együtt még egyetlen szerző sem használta őket. Az első darabomnál volt a nagy várakozás, izgalom, hogyan is szól majd, amit elképzeltem, hogyan mehet egyáltalán a hangszerelés - kezdő szerző voltam, ugye. Aztán nagyjából az szólt, amit hallani akartam, megnyugodtam. Amitől meg vérszemet kaptam, és még őrültebb dologba fogtam. Mit akarnak a furulyák a tangóharmonikával meg a rendőrsípok meg a kipukkasztott papírzacskók? Nem kizárt, hogy csőd lesz az egész. Amúgy is, itt az örök kérdés, hogy a szerző képzeletében élő dolgokból az áttételeken keresztül - mire leírják, mire eljátsszák - mi marad egyáltalán. Mindenkinek vannak zseniális álmai, de általában nem vagyunk elég zseniálisak a leírásukhoz.
MN: A közelmúltban Eötvös Péter beszélt egy interjúban arról, hogy milyen nélkülözhetetlenek azok a bevezető beszélgetések, amelyek egy-egy új mű bemutatója előtt hangzanak el, segítendő a hallgatót az orientálódásban.
CSG: Molnár Szabolcs tart egy bevezetőt (a szeptember 28-ai koncerten a Trafóban - a szerk.), elkérte a kottát, és megkérdez majd engem is. Én nem szeretek koncert előtt beszélgetni, utána viszont nagyon is lenne kedvem. Csakhogy ezek az utólagos beszélgetések nemigen jönnek létre. Nem létező műfaj. Amúgy persze egy szerzőt nemcsak a visszajelzések érdeklik, hanem a közvetlen részvétel is, az a bizonyos feszültség a nézőtéren, a közönség spontán reakciói - ezt előadóként persze jól ismerem, és hát befolyásoltam is, amíg a másik oldalon voltam. Az első darabom bemutatóján a telt házas Trafó nézőterén ültem, és miközben furcsa volt most ezen az oldalon, hallgatóként ülni, a figyelem jófajta rezdüléseit érzékeltem.
MN: Az előadóművész munkája - persze a magányos gyakorlás után - a közönség előtt zajlik. A zeneszerző egyedül alkot. Te olyan szerzőkkel dolgoztál-dolgozol együtt, mint Kurtág, Sáry és mások. Megmutatod-e a készülő darabodat másoknak? Szoktál-e konzultálni?
CSG: Érzékeny pontomon talál el egy ilyen kérdés. Az ember egyfelől azzal hitegeti magát, hogy a pár évtized, amit mások zenéjével tölt, az elemzés és a játszás elég iskola zene írásához is. De nyilván jó lenne közvetlenebb kontaktus pályatársaimmal. Ez a kapcsolat igen korlátozott. Másoknál is hasonlókat látok: a szakmájában az ember, ha van is egynéhány baráti fül vagy szem, akiket nem nélkülöz - alapvetően magányos. Nincs közeg. Ennél a stílusnál meg végképp nincs.
