Lemez

Motor Sister: Ride

  • Soós Tamás
  • 2015. április 20.

Zene

Az úgy kezdődött, hogy Scott Ian, az Anthrax gitárosa félszáz éves lett. Születésnapjára azt kérte felesége szerzőtársától, Jim Wilsontól, hogy rántsák össze annak elfeledett bandáját, a Mother Superiort egy házibuli erejéig. Wilsonéké tipikus sztori a 90-es évekből: Los Angelesből jöttek, de nem győztek meg sok embert, mivel kötött pulcsis grunge-ikonok helyett 60-as, 70-es évekbeli rockbandákat istenítettek. Lemezeiken azért ugyanúgy megfértek a Kyuss által akkoriban popularizált, sab­bathista stonerhimnuszok, mint a kétperces punkcsapkodások. A 2011-es földbe állásig kiadtak nyolc nagylemezt (közülük talán a ’98-as Deep a legérettebb), ám a zenéjükért tömegek nem, csak neves rockzenészek rajongtak. Például Henry Rollins, aki először producerként istápolta, majd a nullás évek elején saját zenekarába is leszerződtette a triót, hogy kiadjon velük két csatakos ősrockalbumot (Get Some Go Again; Nice).

A Mother Superiornak most a Motor Sister igyekszik igazságot szolgáltatni: a Scott Ian által összeválogatott zenekar (felesége, Pearl Aday vokálozik, John Tempesta dobol és Joey Vera basszusozik) a gitáros kedvenc MS-dalait játssza, Jim Wilson vezényletével. A kétgitáros, metálos felállás előnyei maguktól értetődnek: ízesebb szólók, hizlaltabb hangzás, felsrófolt dinamika. A ritmusszekció kivételes, a rifftár bő és hathatós, az eleresztett jammelések szabad levegője üdít. De hiába a Head Hanging Low westernes dallamvezetése, vagy a Devil Wind akusztikus gitárral kísért, epikusba forduló sludge-riffelése, a stílusbeli változatosság ellenére is összemosódó számokat hallgatva nem lehet elhessegetni az érzést, hogy nem véletlenül maradtak az undergroundban annak idején. A klasszikus rock taníthatatlan svungja megvan, de a valódi izgalom ­hiányzik, ahogy a félreismerhetetlen karakter is Wilson hangjából. Nagy lehetne, de csak kellemes marad: igazi ürömzene hát a Motor Sisteré.

Metal Blade, 2015

Neked ajánljuk