Zene

Az emigráns litván-zsidó családból származó világhírű dél-afrikai művész egyedülálló képi nyelve a film, az animáció, a bábjáték, az árnyék- és mozgásszínház, a zene, a szobrászat és a rajz invenciózus ötvözete, egy olyan, folyamatosan átalakuló mozgásban vibráló gesamtkunstwerk, melynek költőiségét nem a konceptuális kiszámítottság, hanem az ösztönös teremtés biztosítja. A Szépművészeti Múzeumban látható nyolc (egyenként körülbelül 6 perces) filmet tartalmazó videoinstalláció a 2010-ben a New York-i Metropolitan Operában bemutatott darab előzménye/tartozéka - híven Kentridge elvéhez, mely szerint a "kép" ösz-szes megjelenése (akár a gobelin is) része az adott munkának.

Képtelenség úgy írni a limerikről, hogy az embernek ne támadna kedve mindjárt idézni is egyet. Hát kezdjük rögtön egy klasszikussal, a jelen kötetet is válogató-szerkesztő Várady Szabolcstól: "Volt egy nő, úgy hívták, Emese.

című operájának ez a régről megőrzött, 2009-ben élőben is közvetített Metropolitan-rendezése (az ismeretlen Sonja Frisell munkája) már a maga idejében is muzeális konvenciókra épült. A győzelmi bevonuláskor megjelenő két lovat a hozzájuk tartozó lovassal a közönség tapssal honorálja.

E két, zeneileg relatíve külön utakat járó csapat - a Machine Head a klasszikus Bay Area-thrashből indult, míg a Mastodon (képünkön) a hetvenes évek zenéiből és a Melvins fémjelezte antikommersz elvetemültségekből gyúrt össze kimondottan fogyasztható elegyet - fontos közös nevezője, hogy az utóbbi pár év tanúsága szerint mindkettő az első néhány lemezével lőtte el puskaporának nagy részét, az újabb anyagaik pedig egyértelmű görcsösséget, erőltetett bizonyítani akarást mutatnak. A Mastodon-rajongók egy részénél az előző Crack The Skye verte ki a biztosítékot, a Machine Head tagsága pedig két "divatosabb" zenét tartalmazó lemez után (a kimondottan erős Burning Red 1999-ben, míg a valamivel halványabb Supercharger 2001-ben jelent meg) találta meg a szögecses csuklószorítót újra a gardróbban, és kezdett el epikus, sűrű gitárfutamokkal gazdagon meghintett dalokat írni.

Egy évtizede még a tinilányok többsége álmaiban Britney szeretett volna lenni - azután néhány éve meg már nagyon nem. Britney Spears az utóbbi bő évtizedben megjárta a mennyet és a poklot, és persze közel járt ahhoz is, hogy az első ötben végezzen a poptörténet legszánalmasabban záruló karrierje versenyben.

Rohanó léptek kopogását halljuk, kétségbeesett zihálás, valami ipari létesítményben menekül egy szerencsétlen, csak őt látjuk, de bejön valahonnan egy másik zörej is, ugyancsak lépések keltik; az üldöző nem rohan, tempósan közeleg. Közeleg.

Michael Caine jó színész, szeretjük is nagyon, de a szerepek aggályos megválogatása soha nem tartozott az erényei közé. A Harry Brown egy fércmű, a színészi játékot kivéve minden más tekintetben alulról ostromolja a B szintet.

Mi tagadás, alig pár héttel a 3D-s Kékszakállú kudarcát követően e sorok írója nem a legjobb előérzetekkel, sőt direkte élénk aggodalommal eltelve ült be a Simon Boccanegra premierjére. Mert hiszen Verdinek ez az operája éppenséggel nem sorolható a mindenkor hálás repertoárdarabok közé, s ilyesformán bizony bukni is lehet vele, csendesen vagy akár még zajosan is, amennyiben nem mutatkozik a (kurrens budapesti) átlagot jelentékenyen meghaladó összhang a színpad és a zenekar között, s ha nem találtatik a produkcióba három valóban kvalitásos férfi énekes a bariton és a basszus fachjából. Valamint, s ez már korántsem csupán az előadók felelőssége, ha a közönségnek nem támad gusztusa a dudorászható slágerszámokat alig ígérő dalműre.

Amikor vége az előadásnak, egy hangszóróból kedvesen megkérnek bennünket, hogy ne vigyük haza emlékül a kellékpénzt. Innen visszagondolva ez a kérés szerves része a Nemzetiben bemutatott A fösvény című előadásnak. A kellékpénzt nem visszük haza, szépen összeszedegetjük, és otthagyjuk a széken. Holnap is lesz előadás.

Kántor István Monty Cantsin? Amen! két helyen állít ki Székesfehérváron: a Szent István Király Múzeumban, illetve az Új Magyar Képtár termeiben. Utóbbiban inkább berendezkedett, a hátrahőkölésig telezsúfolta az archívum és az Ecseri piac közötti félúton elhelyezhető tárgyegyüttesével a szobákat, amelyek hangsúlyosan szobákként és kevésbé kiállítóterekként működnek. Ehhez képest minimalista a "főépület" öt videóval betöltött nagyterme, ahol a vérrel fröccsentett fal "védjegye" teremti meg a kapcsolatot a vérszobával, a Vérfürdő-ciklussal és a véres kémcsövekkel. Nincs ugyan preferált útvonal, de én utólag mégis a videóteremben kezdenék, mert van ott egy film, amely nem a botrányokozó, hanem az emigráns Kántorról szól, aki a kommunista rendszerrel inkompatibilis, de benne és általa szocializált kritikus művész típusát képviseli, azokat a privát vagy politikai ellenállókat, akik a hetvenes évek elején-közepén tömegével hagyták el Magyarországot, hogy aztán az itt maradók kánonjából realisztikusan kiessenek. Másrészt a kiállítás azt foglalja össze, hogy annak a brutális és abszurd bürokratikus rendszernek a fogkiverős, demoralizáló mechanizmusai hogyan simulnak bele ennek a rendszernek az agresszív, merkantilista, fasizálódó karakterébe. Kántor nem lát különbséget. Talán mert nincs is.

Sztavrogin, amikor elköszönt, külön fölhívta figyelmünket a rózsákra, hogy mielôtt elkövetnénk valamit, gondoljunk rájuk, különösen egyre. Charles Foster Kane, mielôtt nagy magányosan itt hagyta ezt az árnyékvilágot, csak annyit mondott: rózsabimbó.

A csodabogarakban amúgy is gazdag elektronikus zenész/producer/dj közösség egyik kiemelt díszpéldánya Dimitri Grimm, alias Dimlite. A jeles művész alapvetően borult hiphopból és poétikusan tördelt elektronikából épülő zenei világának különös ismertetőjele a harsány vidámság, a rendre megmutatkozó elementáris humor.

Nem lenne abban semmi meglepő, ha a kínzást és likvidálást napi rutinként művelő Jack Bauer egy esős délután besétálna egy templomba, hogy könynyítsen a lelkén. Bármilyen megingathatatlannak tűnik a jeles terrorelhárító, talán benne is támadnak néha kétségek cél és eszköz relációs viszonyát illetően.

A felolvasószínház él és virul. És jól teszi, hiszen a hiedelmek ellenére izgalmas, ad absurdum széles érdeklődésre számot tartó műfaj (lásd az Add ide a drámád! sorozatot a Merlinben, vagy a Nyílt Fórum felolvasásait a POSZT-on).