A felolvasószínház él és virul. És jól teszi, hiszen a hiedelmek ellenére izgalmas, ad absurdum széles érdeklõdésre számot tartó mûfaj (lásd az
Add ide a drámád! sorozatot a Merlinben, vagy a Nyílt Fórum felolvasásait a POSZT-on). Mûködik, mint a hangoskönyv: relatíve alacsony energia- és pénzbefektetéssel ismertet meg kortárs drámákat a (drámaolvasók rétegénél) nagy(obb) közönséggel. Tehát kultúránk és népünk felemelkedését szolgálja. Az viszont biztos, hogy a mûfajt szokni kell. Beletelik pár percbe, mire a jelzésértékû jelmez- és díszletnyelvhez és a papírjaikba pillantgató színészekhez hozzászokunk. A Czeizel Gábor rendezte felolvasáson viszont öt-tíz percenként leálltak a színészek, és átadták a terepet Forgách Andrásnak, aki helyenként a szerzõt kérdezte, helyenként önmaga válaszolta meg saját kérdéseit - egyébként szellemesen. Azonban a magával ragadó, elemelt szöveg így szétesett, szinte befogadhatatlanná vált, a szétcsúszott dramaturgiájú felolvasás követése pedig idegõrlõ feladattá nehezült. Az elõadás feldarabolása - az eredeti célokkal valószínûleg épp ellentétesen - az értés rovására ment.
Kár. Pedig a körülmények kitûnõek voltak: szerényen, de érdekesen beszélõ szerzõ, felkészült és értõen interpretáló színészek (Pogány Judit, Kosik Anita és "dor Kristóf), lendületes rendezés. Na és a szöveg. Borbély idén megjelent drámakötetének címadó darabja, ez a "teológiai-politikai revü" okos tanulmány a gondolkodás szabadságának esélyeirõl. Becketti bóklászás, kafkai kilátástalanság, oratórikus magasztosság és hétköznapi pofátlanság keveredése - epizodikus szerkesztésû, kompakt zenemû közéleti áthallásokkal.
"Én nem tudok drámát írni. A drámák is versek, lírai szövegek" - vallott Borbély a publikumnak. Hogy drámái a líra logikáját követik - faktum. Ha azonban a szövegek színpadképességét vonta kétségbe, azzal boldogan vitatkozhatunk.
Írók Boltja, szeptember 21.
***
