Egyszer mindenki megkérdezi magától, vajon mikor és miért hagyta abba a deathgrind alapcsapata, a Napalm Death a jó lemezek készítését. Az előbbire nem nehéz a válasz - 2000 után -, az utóbbi viszont már keményebb dió: a napkeleti bölcsek szerint a Nagy Szellem minden zenésznek csak adott mennyiségű jó riffet ad, és ezt a mennyiséget Shane Emburyék már az utolsó hangig kihasználták; a nyugati filozófusok szerint pedig egyszerűen kiment a fejükből, hogyan kell jó zenét csinálni - az igazság valahol a kettő között lehet. Az elveszett recept mindenesetre könnyen rekonstruálható: a legjobb újkori ND-albumoknak mindössze annyi volt a titkuk, hogy a szélvészgyors számoknak szinte minden egyes gitártémája megragadt az agyban. Ez mostanra már végleg a múlté: a Utilitarianon annyi ötlet van, amennyi az Enemy of The Music Business három számára lett volna elég. A jobb számokban egy-egy figyelemre méltó riffre kapjuk fel a fejünket, a kevésbé jókban pedig nagy odafigyeléssel lehet találni egy-egy jó - és jól elrejtett - témát egy-két perc unalom után. De kevéssel a játékidő fele előtt elhangzik a legutolsó eltalált dallam is, és a lemez olyanná válik, mint egy rossz pornófilm: semmi izgalom, csak mértéktelen reszelés.
S még a jónak számító riffek sem nyernének világbajnokságot: a mélyre hangolt és az átlagosnál súlyosabb dobtémákkal megtámogatott, de alapvetően a legegyszerűbb rock and roll-témákat idéző futamok bizonyulnak a legmaradandóbbaknak (mint a The Wolf I Feed alapja, vagy a Protection Racket refrénje). A lemez amúgy végig az utolsó két-három album átlagát hozza, leszámítva az elvetélt ötleteket az újításra: van például magas, dallamos ének a The Wolf...-ban, amivel nem az a baj, hogy egy deathgrind banda miért ragadtatja ilyesmire magát, hanem az, hogy hülyén hangzik - ahogy a Fall On Their Swords gothos kántálásával is az a gond, hogy nevetséges. A Morbid Angelnek bejött, a Napalm Deathnek nem.
Century Media, 2012
