A legtöbb zenekarnak egy sem jön össze teljesen, a COC-nek ellenben kettő darab élete is volt már. Előbb a 80-as években vált hivatkozási ponttá a hardcore-t, punkot és thrash metált egymáshoz közelítő korai lemezeivel, majd - Pepper Keenan gitáros-énekes hadra fogása után - a 90-es években egy teljesen más mozgalom, a 70-es évekbe visszamerengő stoner rock egyik amerikai vezetőjévé vált a vaskos döngetést southern rockból levezetett dallamokkal ízesítő számaival.
2012-ben az észak-karolinai zenekar ismét valami mással próbálkozik. Az 1985-ös Animosity felállásában, vagyis (a hivatalosan nem kilépett, de jelenleg inkább a Downban serénykedő) Keenan nélkül, trióban elkészített lemez kísérlet a zenekar eddigi két arcának egybeötvözésére. Vagyis zsíros, sabbathista riffek és déli metálos zakatolások keverednek - viszonylag problémátlanul - kapkodós punkbetétekkel és a szintén a korai éveket észbe juttató hanyagabb énektémákkal. Utóbbiakon lehetett volna még agyalni kicsit, mert bár Mike Dean hangja távolról sem zavaró, nem állítható, hogy dallamaival valóságos kapaszkodókat kínálna az emlékezetnek - nagyjából egyetlen szám, a korai Soundgarden világát játékba hozó Weaving Spiders Come Not Here kivételével. Ezzel együtt a COC összességében mégis élvezetes kalandként rögzül, mert leginkább olyan, mintha egy koncentrált negyvenperces jam sessiont hallgatnánk, ahol egy rendkívül ízesen játszó zenekar kifáraszthatatlanul adagolja a nem feltétlenül felejthetetlen, de azért egytől egyig elég klassz témákat.
Candlelight, 2012
