Zene

Vlado Dzihant és Mario Kamient nem kell bemutatni a t. olvasó- és zenehallgató közönségnek: számtalanszor jártak már nálunk (megfordultak itt zenekarukkal és dj-ként is), jól ismertek eddigi munkáik is: például két sorlemezük (Freaks & Icons, Gran Riserva), élõ koncertlemezük (Live In Vienna - többek között dj Mango közremûködésével!) meg a nekik készített remixekbõl összeállított Refreaked.

Budapesti Tavaszi Fesztivál az Amadinda Ütõegyüttes zsúfolt programmal lépett fel. A zsúfoltság szó szerint is értendõ, a megszámlálhatatlanul sok hangszert hadrendbe állító koncert mûsorszámai között serény lakberendezõk hoztak létre újabb és újabb, de egyformán kaotikusnak tûnõ szobabelsõket.

Vajon (régi totómeccsek emlékén túl) mi jut a T. Olvasó eszébe, ha meghallja a következõ névsort: Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Tiszaújváros, Várpalota? Mert Germuska Pál fiatal történésznek nagyon is sok: leginkább a fenti halmazelemekkel definiált úgynevezett szocialista várostörténete - úgy is, mint ideológiai konstrukcióé, s úgy is, mint vérrel-verejtékkel összegányolt, gyakorta nehezen lakható emberi élettéré.

Erõs, atmoszférateremtõ effektekkel kezdõdik az elõadás: a zsúfolt, semmibe nyíló ajtókkal és egyéb kacatokkal teli színpad fölött a "Bank" felirat úszik-lebeg, mintegy bejelezve a legfõbb tárgyat, a pénzt, illetve annak hiányát. A képi rendetlenséget akusztikus foszlányhalmaz kíséri: Karády-dalok, a legendás magyar-angol focimeccs, még Kádár hangja is, ha jól hallottam; és talán ezen a ponton tûnt föl a piros nyakkendõs kis úttörõ a színen egy pillanatra... Szóval jó alaposan magyaráznom kellett máris a kiskorúnak, mi micsoda. Hogy mi miért, azt ekkor még nem tudtam.

Farkas István a huszadik századi magyar képzõmûvészet egyik legjelentõsebb, meghatározó érvényû életmûvét hagyta hátra, amikor 1944 júniusának végén, ötvenhét évesen - ahelyett, hogy a bujkálást választotta volna, amire lehetõsége volt - hagyta, hogy Auschwitzba deportálják. Sorsa, mint a nagyregények hõseié mindig is, egyszerre tipikus és egyedi, mûvei egyetemesek, munkáinak, életmûvének el- és befogadása viszont speciálisan közép-európai, vagyis - hagyjuk az eufemizmust - jellemzõen magyar.

John Travolta és Uma Thurman újra táncol! Vajon mi a fenének? Mert az olyan jól mutatott a Ponyvaregényben, kinek árt meg egy efféle visszakacsintás? Szerintem nekik, de a nézõ se ússza meg. Mert az a tánc már akkor is egy visszakacsintás volt, a vezérciki Szombat esti lázra meg a Pomádéra. Nagyon kevés vicce van ennek a bolygónak, amin a második elmondáskor is lehet nevetni... Volt az a villázós mozdulata a kiérdemesült rongylábhercegnek, amikor tenyerét kifelé fordítva, "v"-t formázó virsliujját elhúzta a szeme elõtt, évekig láttuk még utánjátszó bohócoktól... Most bajban lehetnek a bohócok: mit kellene majmolni e mai kûrbõl? Semmit.

Lenn járunk, ahol csak a filmek szoktak, ahol csak por van, csak szemét, a zsöllyébõl ember alattinak tûnik a lét, a nyomor fõterén. Cigányok közt megint, tetszik, nem tetszik, visszajáró vendégei õk a honi filmcsinálásnak. Az esetek perdöntõ hányadában úgy is viselkednek, mint a vendégek, suták és feszélyezettek, odafigyelnek minden mondatukra. Legtöbbször a fõváros nyolcadik kerületébõl érkeznek, ha nem egyenesen a Róna utcából (ott a filmgyár).

Hajós Andrásnak nem lehet egy szava sem. Új mûsorának elég szörnyû ugyan a visszhangja, de azért közben az Emil.Rulez! zenekarral szerzett érdemeit is megemlítik a kritikusai. Hovatovább a korábbi tévés produkcióival sem volt különösebb baj, én például a Viasat 3-on futó Késõ este Hajós Andrással címût simán bekajáltam. Egyszer csak felbukkant egy sármos pasas, finom öniróniával és kereskedelmi szinten szokatlan intelligenciával, akinek igen jól állt a "kinn is vagyok, benn is vagyok" szerepkör. Az pedig, hogy elmaradt az elvárt nézettségi szinttõl - s ilyeténképpen "megbukott" -, az jóval inkább a kereskedelmi médiumoktól leszedált közízlést minõsítette, mintsem õt.

Truffaz kinõtt a "fiatal reménység" kategóriából. Az 1960-ban született svájci trombitás túl van a hetedik lemezén, az európai dzsessz egyik emblematikus figurája, a "nu jazz" élharcosa. Kigyúrta a saját stílusát, hangzása azonnal felismerhetõ, s ez nem kevés. Két együttest mozgat párhuzamosan kis hangsúlyeltoló-dásokkal, esetleg keveri õket, de ezt csak az igazán bennfentesek veszik észre.

Noha tavaly is tolongtak a régi hõsök a "visszatérés" feliratú ajtónál, a legemlékezetesebb come back Morrissey nevéhez fûzõdik. A The Smiths egykori énekese hét év szünet után jelentette meg új albumát, és ezzel valóságos õrület-be kergette Nagy-Britanniában a kedves hallgatókat.

színház Ragenhild Nilstun Az apuka című darabja látszólag gyerekeknek íródott; erre utal az is, hogy a Kolibri Fészekben játsszák, és az is, hogy jó sok gyerek ül a nézőtéren. Ül persze mögöttük néhány apuka is - a svéd író formás kis tanmeséje inkább nekik szól, azaz az apukáknak.

Mivel még nem hallottam az új teremben a zenekart, nagy várakozással foglaltam el helyemet március 10-én. Bemelegítésként Rossini A tolvaj szarka című, elbűvölően szellemes nyitányát játszották. A kezdet homálya után a vonóskar virtuóz vezetésével hirtelen föllobogott a zene (megértettük, hogy Beethoven miért mondta a hedonista taljánnak: "maga csak vígoperát írjon, a komoly dolgokat hagyja nekünk, németeknek!"), aztán annak rendje és módja szerint megcsinálták az ominózus Rossini-crescendót. Taps, jöhet az átrendezés.

A kiadó azt mondja a regény hátoldalán, hogy Brabcová műve "talán az utóbbi évek legnagyobb visszhangját váltotta ki hazájában". A könyvet elolvasva azonban az a gyanúm erősödött meg, hogy inkább témája, a "leszbikus szerelem" bemutatása miatt tartja igazán izgalmasnak a kiadó. Vegyük hát fel a kesztyűt, gondoltam, és álljunk elő egy jó kis tematikus olvasattal!

Pije jako Dán, tartja a filmművészetben egykor ugyancsak járatos kis közép-európai nemzet (a cseh) szóláshasonlata, s a filmművészetben manapság olyannyira járatos kis észak-európai nép nagy lendülettel igyekszik ennek (iszik, mint egy dán) megfelelni.