Az est nyitószáma Varése nagy mûve volt, az Ionisation. Szerencsés 6-12 éves gyerekek néhány hete (apu vagy anyu társaságában) hallhatták ezt a kompozíciót az Amadinda vasárnapi kölyökbérletén, akkor szokatlanul sötét, démoni színezettel, most konstruktivista hûvösséggel. A srácok már találkozhattak Holló Aurél fantáziadús Ravel-átiratával (Alborada del gracioso) is, mely második hallásra még mindig rendkívül invenciózus munkának tûnik. Népszerû, könnyen emészthetõ kortárs kompozícióból kettõ is volt az elsõ részben (Nigel Westlake és Takejosi Josioka darabjai), de szívtáji melegséget Bob Becker Mudra címû kompozíciója okozott. Úgy tûnt, hogy Beckert szerzõként és elõadóként is az eufória, az öröm és a harmónia érdekli. Színpadi jelenségként Becker a maga hatvan kilójával ellenáll-hatatlan, kevés olyan elõadót ismerek, aki ilyen természetesen sután és ilyen õszintén szerényen sugározza, hogy amit csinál, az egyszerûen jó, és még örömet is okoz. A második részben Cage és Alan Hovhaness mellett egy újabb Becker-darab árnyalta a portrét, megtudtam belõle, hogy bátran elér-zékenyülhetünk a kis dolgoktól is. A koncert örömzenei szakaszában egy óceániai sziget családi dobolása és az 1920-as évek jazz-zenéje késztetett illetlen viselkedésre. Dobogtam a lábammal, s közben azt kívántam minden kölyöknek, hogy legyen Bob Becker a harmadik nagypapája.
Molnár Szabolcs
Zeneakadémia, március 23.
JJJJJ
Jukka-Pekka Saraste vezényletével a fesztiválzenekar ellentmondásos koncertet adott. A bevezetõként játszott Berlioz Beatrix és Benedict-nyitányában megláthattuk, mennyit érnek az elõítéletek - északi hûvösség -, amennyiben a finn karmester majd' leesett a pulpitusról. A zenekar hiba nélkül játszott, de kissé talán túl kompaktul szólt - a fafúvósok a bõgõk árnyékában maradtak, de a mély hangok is valahogy mintha elszálltak volna a földszinten ülõk feje felett. Mozart Esz-dúr zongoraversenyével (K. 271) más bajaim is voltak. Legkevésbé az, hogy a koncertjét nem elõször lemondó Maria Jo-o Pires helyett Ránki Dezsõ ugrott be. Ránki zeneileg tisztán és szépen értelmezte a mûvet, az olykor elõforduló manuális bizonytalanságot pedig tudjuk be a beugrásnak. A karmester azonban ötlettelenül állt Mozart mûvéhez. Már az elsõ tétel emblémaszerû indítása is inkább tetszett felütésnek, mint a tétel legfontosabb motívumának. Különösen a fájdalmas második tételt éreztem száraznak és vontatottnak, itt a frazeálással sem értettem egyet. A harmadik tétel tetszett leginkább, a jókedvû és részletgazdag elõadásból is kiemelném a lassú Asz-dúr betétet, csak a pizzicatókat nem hallottam eléggé, változatlanul árnyalatlannak tûnt a hangzás.
Szünet után következett a fõ mûsorszám, a dán Nielsen 1916-ban írott 4. szimfóniája, mely még a Berliozénál is nagyobb apparátust igényel. Ennek ellenére a hangkép gyökeresen megváltozott, minden szólamot világosan lehetett halla-ni. Láthatóan errõl a mûrõl szólt a koncert; Saraste nagy értéssel, logikusan és magabiztosan vezette a nagyszerûen játszó zenekart. Az attacca négy tétel közül a másodikban kapnak a fafúvósok nagy szerepet - káprázatosan oldották meg a feladatot. Szépek voltak a ritka piano betétek és a gyakori fortissimók, látványos és precíz a dobpárbaj, s a záró E-dúr után okkal lehetett katartikus érzésünk.
Mesterházi Gábor
Nemzeti Hangversenyterem, március 25.
JJJJ
Barbara Hendricks, a hetvenes-nyolcvanas évek legszebb színes bõrû opera-énekesnõje már egy évtizede rendszeresen ragad mikrofont, hogy opera-repertoárját jazz-klasszikusokkal egészítse ki. Most a svéd Magnus Lindgren Quartet kísérte. A terem akusztikája és az UV- kéket a fülledt pirossal, a zsenge zöldet a halvány mandarinnal váltogató világítás tökéletes volt, sajnos mesterséges cigarettafüstöt elõállító készüléket nem terveztek az épületbe. Ha mindenféle hangképzési trükk nélkül énekel, akkor Barbara Hendricks torkából erõteljes, gazdag alt hang szakad fel. Amikor hangot képez, azaz bekapcsolja tüdejét, rekeszizmát, az operaszerepeibõl ismert szoprán hang szólal meg. A probléma a két hangféleség közötti átmenettel volt, helyesebben: az átmenet hiányával. 90 perces, szünet nélküli mûsorában Cole Porter-, Duke El-lington- és George Gershwin-dalo-kat énekelt. A zenekarban ifjú jó tanulók muzsikáltak; igazi egyéniségnek csak Magnus Lindgrent tartom, aki tenorszaxofonon, klarinéton és fuvolán játszott. Utóbbin sajátos dünnyögést és éneklést kevert a hangszer hangjához, a Night and Day címû dalban frenetikusan. Ekkor jött meg a közönség kedve is, sajnos, nem eléggé. Úgy éreztem, hogy Barbara Hendricks számára a legnehezebb feladat a hang visszatartása volt, elvárható-e ezek után, hogy felszabaduljon? Jól nevelt, disztingvált elõadásban sorakoztak a dalok és az örökzöldek, nagyon nagy standard (mint pl. Ellingtontól a Caravan) kellett ahhoz, hogy az együttes merjen nagyobbat dobbantani.
- molnár -
Nemzeti Hangversenyterem, március 22.
JJJJ
Bartók vonósnégyes Mezõ László szerint a vonósnégyes alapszabálya a mindig jelen lévõ tolerancia. Ennek fényében a legújabb kori magyar zenetörténettel kis híján egyidõs kvartett koncertje számára keresve sem lehetett volna szimbolikusabb helyszínt találni, mint a Grand Hotel Royal bálterme. A sokat látott falak között elsõnek felcsendülõ darab Haydn g-moll (op. 74/3), úgynevezett "Reiterquartet"-je volt, az együttes elõadásmódja világossá tette a szerzõ komponálási credóját: "Jöjj el, rend! Te szülj nekem szabadságot!" A feszültséget és elmélyültséget csak utolsó tételében felmutató darabot Mendelssohn a-moll vonósnégyese (op. 13) követte, a sikeresen átmentett feszes tempó és gondolkozásmód az egyszerre intim és melankolikus mû érdekes elõadásmódját teremtette meg.
A második részben Schubert egyik utolsó nagy mûve, a formabontónak számító C-dúr vonósötös szerepelt, amelynek az elõadásához szükséges másik gordonkát Onczay Csaba szólaltatta meg. Az ötössé bõvült négyes ekkor volt igazán elemében, az elõzõ darabok megszólaltatása során végig azt találgattam, vajon a csodálatosan helyükön lévõ pianók és forték mennyiben köszönhetõk az elõadói rutinnak, s mennyiben a valóban megélt muzsikának. Itt láttam elõször mosolyt Mezõ László vagy a szigorú Komlós Péter arcán, s néha már vártam, hogy az egymás játékában, az együttzenélésben szemmel láthatóan örömet találó két csellós táncra perdül. Onczay pizzicatói az Adagio-tételben az egész zenekar játékának csodálatos érzelmi telítettséget kölcsönöztek, a neki felelgetõ elsõ hegedû pedig érzékeny párbeszédet bontakoztatott ki a két hangszer között. Az utolsó tétel vissza-visszatérõ felütése egyszerre idézte Bécs kifinomultsá-gát és a vidék harsány vidámságát. Összegezve: a lemenõ napnak van ereje, még akkor is, ha néha már nem teljesen pontos az intonáció. Amíg tökéletes az interpretáció.
- tégé -
Corinthia Grand Hotel Royal, március 24.
JJJJJ
tánc
Ladies First! A szóban forgó hölgyek: Blaskó Bori, Hód Adrienn, Jarovinszkij Vera, Kántor Kata. A magyar alternatív táncszcéna négy bájos táncosnõje Ladjánszki Márta koreográfiájában mutatkozott be a Trafóban. Hogy miért is következnének elsõnek, az igazából nem derül ki a darabban. A címet pusztán az indokolja, hogy négy nõ szerepel az alkotásban - pontosabban öt, minthogy a koreográfus maga is színre lép.
A kortárs táncban immár nagy névnek számító Ladjánszki Márta felemás produkciót hozott létre. Pazar damasztruhában, öreg nõt játszva lép be a színre. Nehéz elvéteni a tapasztalt Madame alakját. Négy "lánya" közé elválasztó függönyöket húz, így a színpadot körbeülõ közönség csak egy-egy táncost szemlélhet. E kicsit peep-show jellegû megoldás korlátoz: a nézõ nem léphet át egy másik "szobához", ha éppen nem tetszik neki, amit lát. S hát a nekem jutó táncos nem nyújtott valami lebilincselõt.
E fura világ isteneként a középen álló Ladjánszki kezeli a függönyöket. Adott ponton széthúzza õket, így visszakapjuk az összes táncosnõt. Némi zavar után körben kezdenek futni, amit láthatóan nem élveznek, minthogy idõnként fáj-dalmas rikoltás hagyja el torkukat. Sajnos, ez a jelenet inkább nevetséges, mint felemelõ. A lányok ugyanis nem igazán ügyesek az üvöltözésben.
A vége felé levetik felsõjüket, a színpad fényei csillognak a melleken. Néhány talaj közeli gyakorlat után négykézlábra állnak, és a Madame vigyázó tekintetének suga-rában kicsosszannak a színpadról. Zavarban hagynak ott minket, hiszen akár a nõiesség opusaként, akár Ladjánszki saját énjének megnégyszerezõdésének fogjuk fel a darabot, semmiképpen nem tartozik a koreográfus életmûvének csúcsai közé.
- mama -
Trafó KMH, március 23.
JJJ és fél
színház
Pilinszky János Fabula címû verse mintegy képre, képsorozatra "fordul le" a Bárka Színház Mezei Kinga rendezte elõadásában. Alapvers - tudják, a farkasról szól. Vagy inkább a közösség után vágyakozó "más" emberrõl. Vagy valami egészen másról. Még inkább: is.
A díszletet is Mezei Kinga tervezte - erdõszerû térben vastag fák, vastag ágak, vastag farönkök. Durva zsákvásznak lógnak oldalt és hátul - erõsen természeti a hatás. A fákra mászni lehet, sõt kell; vagy heverni rajta, vagy csak a hátat nekivetni, s közben Pilinszky-verseket mondani, mintha drámai szöveget.
Hát ez az: mintha. A mégoly súlyos líra sem lesz drámai attól, hogy színpadon mondják, de ez nem lenne baj, hiszen a színpadon lírát is lehet mondani, sõt játszani is. Pilinszky lírájával azonban már "baj" van: túlteng benne a filozófia, az áttétel, olykor a misztikum - szóval csupa olyasmi, melynek feldolgozásához, szimpla megértéséhez a színpadi tempó gyors, a színpadi idõ pedig kevés. A színpadi közeg ilyenformán végletesen egyszerûsíti azt, ami a lírában nagyon is bonyolult, kivonatolja a rétegeket, megszemélyesíti a szimbólumokat; ráadásul a színpad saját és sajátos kifejezõeszközeivel tautologikussá teszi a verseket.
Mezei Kinga vezényletével fantasztikus vehemenciával és koncentrációval dolgoznak a színészek és a zenészek: már-már kényszeres, ahogy minden pillanatot megtöltenek mozgással vagy gesztussal, ahogy csinálják a színházat ezerrel, ahogy igyekeznek elfödni a szövegek mélységét és magasságát, abban a reményben, hogy Pilinszky lírája egyszer csak összeér a színpaddal és össze is nõ vele.
És noha a színészek - a három nõ és öt férfi - szemrehányást nem érdemelnek (legföljebb azért, mert elmulasztották megkérdezni a rendezõt, mi végre ez az egész), vállalkozásuk mégsem sikeres. A "fíling-színház" üzenete nem több, mint egy fíling: ez itten mache, rendezõi fiaskó.
- ki -
Bárka Színház, március 18.
JJ
koncert
Kocsis Zoltán a budapesti Házavatás után (lásd Magyar Narancs, március 17.) a Szolnoki Tavaszi Fesztivált egy Házsiratással nyitotta meg: Richard Strauss 1945-ben a Metamorfózisokkal gyászolta a müncheni operaház lebombázását. A kiegészített Liszt Ferenc Kamara-zenekar 23 vonósa helyenként önállóan játszott egy-egy szólamot, a tõlük (különösen a romantikus-posztromantikus repertoárban megszokott) dús, gazdag hangzást élmény volt hallani. Kocsis lendületes vezényletében a faktúra mindvégig világos és érthe-tõ volt, a zenekar a tempóváltásokat érzékenyen követte, szépen szóltak a szólisztikus-vonósnégyes betétek és a tuttik is. Mozart B-dúr zongoraver-senyében (K. 595) Kocsis félelmetesen precíz és ezúttal játékosan jókedvû zongorázását emelném ki, sajnos a hegedûk - különösen a zenekari expozícióban - nem szóltak eléggé együtt. Kocsis vitalitását azonban az egész együttes (nevezzük Szolnoki Fesztiválzenekarnak?!) hamar átvette, a fafúvósok itt és a szünet után megszólaló Beethoven 2. szimfóniájában is brillíroztak. A Mozart-mû lassú tételében valósult meg legszebben a közös játék, a zárótételben cseppet sem éreztük úgy, hogy Mozart utolsó zongoraversenyét halljuk. A korai Beethoven-mû immanensebb jókedve helyenként egészen sziporkázóan jött át, különösen a megismételt Scherzóban, ahol az elsõ fuvolista virtuozitását külön is érdemes megemlíteni. A lakatlan szigetre azonban én a Metamorfózisokat viszem magammal.
- gémester -
Szigligeti Színház, Szolnok, március 21.
JJJJ (és fél)
film
A Fõnix útja Szavunk sem lehet, olyan szépen zuhanunk: hogy az év zuhanását látjuk-e, arról talán még korai lenne beszélni, mindenesetre homokviharba keveredett gépmadarunk olyan látványosan veszíti el egyik alkatrészét a másik után, ahogy azt csak Hollywood tudja. Ha van miért szeretni az efféle zuhanós mozikat, az nem a James Stewart hajdani szerepébe belebújt Dennis Quaid összevont szemöldöke vagy a sivatagban rekedt, politikailag korrekt összetételû túlélõcsapat hõsi helytállása, hanem az ilyen bûnös örömök. Felhívnánk tehát a filmes katasztrófák iránt fogékony kedves nézõk figyelmét, hogy idõben bilincseljék magukat popcornjukhoz, mert ami ebben a moziban élvezet, azt mind a film elsõ tíz percére idõzítették a látványfelelõsök, repetára pedig nem futotta. Egyszer sajnos minden zuhanás véget ér, repülõnk menetrendszerûen fúródik a Góbi sivatagba, s mivel a következõ felszállásig jó másfél óra van még hátra, szerencsétlen színészeknek kell mindenféle párbeszédekbe bonyolódniuk. Szó esik az élet értelmérõl is, melyet a játékidõ viszonylagos rövidségére és a nagy melegre való tekintettel ezúttal csekély három mondatban sikerül összefoglalni. A Góbi sivatagban azonban ennyi is elég az amúgy aranyszívû cinikusok és kerékkötõk megtérítéséhez. A csapatszellem végre-valahára kiszabadul a palackból, s hamarosan víg kopácsolás és fúrás-faragás zaja veri fel a sivatag csendjét. Mivel azonban a hegesztés a nem túl látványos extrém sportok közé tartozik, nem maradnak munka nélkül a sivatagi csempészeket alakító rossz arcú statiszták sem. Immár rajtuk a sor, hogy gépfegyvereikkel hadonászva újabb hõstettekre sarkallják Hollywood vezetõ hegesztõit.
- köves -
Az InterCom bemutatója
JJ
