Truffaz kinőtt a "fiatal reménység" kategóriából. Az 1960-ban született svájci trombitás túl van a hetedik lemezén, az európai dzsessz egyik emblematikus figurája, a "nu jazz" élharcosa. Kigyúrta a saját stílusát, hangzása azonnal felismerhető, s ez nem kevés. Két együttest mozgat párhuzamosan kis hangsúlyeltoló-dásokkal, esetleg keveri őket, de ezt csak az igazán bennfentesek veszik észre.
Legújabb lemezét a Ladyland nevff csapattal rögzítette, mint a 2001-es Mantis címfft is. A Jimi Hendrixre utaló név ellenére minimális a zúzás, a háttérben inkább az elektromos Miles Davis oson. Minden olyan truffazos, csak egy kicsit oldottabban, a Saloua nem olyan nehézkes, mint az előző album, a Walk of The Giant Turtle volt. Nincsenek nagy dinamikai ugrások sem a darabokon belül, sem az album egészében. Közepes tempójú számok követik egymást, kicsit mindig másképpen. Humorérzékkel, de még csak a legcsekélyebb iróniával sem vádolhatják ellenségeik az urakat, és a komolyabb szellemi izgalmak is máshol keresendők.
A ritmus dominál, de fontosak a dalok s a témák is. Minden zenésznek megvannak a saját kompozíciói, de ezek nem válnak el markánsan egymástól. Semmi öncélú virtuózkodás, a hangszerek arányosan elosztva szolgálják a hangzást, még Truffaz trombitajátéka is belesimul a zene folyamába. Michael Benita bőgőzik, Philippe Pipon Garcia dobol, Manu Codjia gitározik, és mindenki használ valamilyen elektronikát, szemplereket vagy parlofont, ami olyan retrós feelinget ad az anyagnak. Egyes kritikusok karibi hangulatokat vélnek felfedezni, de ez talán túlzás, inkább maradjunk annyiban, hogy az arab hatás markánsan jelen van. Elsősorban Mounir Troudi énekes felel ezért, akinek átütő hangja négy darabban is meghatározó. Két felvételen a Nya néven futó rapper is közremffködik. A negyedik track a legizgalmasabb, melyben mindkét énekes szerepel.
Minden adott tehát a sikerhez. Első osztályú zenészek, elektro-akusztikus gyökerekre felépített XXI. századi mix, kis acid, kis triphop, kicsike cool, sok lebegés, semmi nyál. Szikár korhoz feszes zene. A Bending New Corners (1999) után a legjobb Truffaz-album, úgyhogy már csak az a kérdés, hogy quo vadis Erik, mert még egy ilyet már végképp nem illene csinálni.
Czabán György Hamupipőke
EMI, 2005
