Interjú

„Nem a hangszerek számítanak”

Vincent Peirani harmonikaművész

Zene

A 45 éves francia muzsikus jazzfesztiválokon szerepel a leggyakrabban, de munkássága alapján nem ismer műfaji korlátokat. Klasszikus zenét éppúgy vállal, mint flamencót vagy rockot, jelenleg zajló amerikai turnéján a mali népzenét igyekszik összeboronálni a jazzel. Április végén pedig azért jön Budapestre, hogy Lukács Miklós cimbalomművész projektjének kiteljesedéséhez járuljon hozzá.

Magyar Narancs: Úgy tudom, szülői unszolásra lett zenész, a harmonikát pedig az édesapja választotta.

Vincent Peirani: Rockzenét hallgatva nőttem fel, Jimi Hendrix, a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Rolling Stones voltak a kedvenceim, én pedig dobolni szerettem volna. Apámnak tetszett, hogy zenélni akarok, de a dobolást tiltotta. Ő lelkes amatőrként harmonikázott bálokon és esküvőkön, még saját tánczenekara is volt. Tizenegy éves lehetettem, amikor hangszert adott kezembe, ragaszkodott ahhoz, hogy megtanítsa az alapfogásokat. Nem sokkal később már a fellépéseire is magával vitt. Nem repestem a boldogságtól… Később rájöttem, hogy apám elsősorban azt szerette volna, hogy profi zenész legyek. Hogy nekem sikerüljön, ami neki nem jött össze. Szófogadó gyerekként teljesítettem apám óhaját, persze csak azért, mert azt hittem, hogy utána majd dobolhatok. Apám viszont klarinétórákra íratott be, amiért – persze csak utólag – hálával tartozom neki. A nizzai konzervatóriumba a klarinét miatt vettek fel, az ottani tanulmányaimnak köszönhetően pedig felfedezhettem az addig teljesen ismeretlen klasszikus zenét.

MN: Mégis visszatért a harmonikához.

VP: A tanulmányaimat Párizsban folytattam, ahol beiratkoztam a jazz tanszakra is, de nem klarinéttal, hanem harmonikával. Időközben ugyanis egyre közelebb kerültem ehhez a különleges hangszerhez, és ahogy egyre jobban elsajátítottam a technikát, úgy fedeztem fel a benne rejlő fantasztikus lehetőségeket. Ugyanakkor sokat segített, hogy a tanulmányaim idején megszállottan jártam a párizsi jazzklubokat, és igyekeztem mindenhol jelen lenni, ahol zenélni, jammelni lehetett. Nagyszerű muzsikusokkal, kiváló emberekkel ismerkedhettem meg így, Daniel Humair svájci dobos lenyűgöző tudása éppúgy inspirált, mint honfitársam, Michel Portal klarinétos sokoldalúsága, vagy említhetném Na Jun Szun koreai énekesnőt is, akinek szintén sokat köszönhetek.

MN: Mennyiben befolyásolta az, hogy a jazzben szinte alig használnak harmonikát?

VP: Ideje lenne a jazzben is megfeledkezni bizonyos hagyományokról és szokásokról. Az igazi jazz olyan, mint egy nagy család, amely bárkit képes befogadni. Nem a hangszerek számítanak, minden a zenészek kedvétől, hangulatától, inspirációitól függ. Én például szeretek olyan új színeket is kipróbálni, amelyek elsőre szokatlannak tűnnek. Ám épp ennek a kíváncsiságnak köszönhető, hogy a harmonika segítségével olyan világokba is bepillantást nyertem, ahol ez a hangszer egyáltalán nem volt jelen. Reggelig sorolhatnám, hogy harmonikásként mi mindennel foglalkoztam a thrash metaltól a flamencóig, de nincs ezzel semmi baj, én abban hiszek, hogy csak így lehet új motívumokat, dallamokat és ritmusokat felfedezni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.