„Nem a hangszerek számítanak”

Vincent Peirani harmonikaművész

A 45 éves francia muzsikus jazzfesztiválokon szerepel a leggyakrabban, de munkássága alapján nem ismer műfaji korlátokat. Klasszikus zenét éppúgy vállal, mint flamencót vagy rockot, jelenleg zajló amerikai turnéján a mali népzenét igyekszik összeboronálni a jazzel. Április végén pedig azért jön Budapestre, hogy Lukács Miklós cimbalomművész projektjének kiteljesedéséhez járuljon hozzá.

Magyar Narancs: Úgy tudom, szülői unszolásra lett zenész, a harmonikát pedig az édesapja választotta.

Vincent Peirani: Rockzenét hallgatva nőttem fel, Jimi Hendrix, a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Rolling Stones voltak a kedvenceim, én pedig dobolni szerettem volna. Apámnak tetszett, hogy zenélni akarok, de a dobolást tiltotta. Ő lelkes amatőrként harmonikázott bálokon és esküvőkön, még saját tánczenekara is volt. Tizenegy éves lehetettem, amikor hangszert adott kezembe, ragaszkodott ahhoz, hogy megtanítsa az alapfogásokat. Nem sokkal később már a fellépéseire is magával vitt. Nem repestem a boldogságtól… Később rájöttem, hogy apám elsősorban azt szerette volna, hogy profi zenész legyek. Hogy nekem sikerüljön, ami neki nem jött össze. Szófogadó gyerekként teljesítettem apám óhaját, persze csak azért, mert azt hittem, hogy utána majd dobolhatok. Apám viszont klarinétórákra íratott be, amiért – persze csak utólag – hálával tartozom neki. A nizzai konzervatóriumba a klarinét miatt vettek fel, az ottani tanulmányaimnak köszönhetően pedig felfedezhettem az addig teljesen ismeretlen klasszikus zenét.

MN: Mégis visszatért a harmonikához.

VP: A tanulmányaimat Párizsban folytattam, ahol beiratkoztam a jazz tanszakra is, de nem klarinéttal, hanem harmonikával. Időközben ugyanis egyre közelebb kerültem ehhez a különleges hangszerhez, és ahogy egyre jobban elsajátítottam a technikát, úgy fedeztem fel a benne rejlő fantasztikus lehetőségeket. Ugyanakkor sokat segített, hogy a tanulmányaim idején megszállottan jártam a párizsi jazzklubokat, és igyekeztem mindenhol jelen lenni, ahol zenélni, jammelni lehetett. Nagyszerű muzsikusokkal, kiváló emberekkel ismerkedhettem meg így, Daniel Humair svájci dobos lenyűgöző tudása éppúgy inspirált, mint honfitársam, Michel Portal klarinétos sokoldalúsága, vagy említhetném Na Jun Szun koreai énekesnőt is, akinek szintén sokat köszönhetek.

MN: Mennyiben befolyásolta az, hogy a jazzben szinte alig használnak harmonikát?

VP: Ideje lenne a jazzben is megfeledkezni bizonyos hagyományokról és szokásokról. Az igazi jazz olyan, mint egy nagy család, amely bárkit képes befogadni. Nem a hangszerek számítanak, minden a zenészek kedvétől, hangulatától, inspirációitól függ. Én például szeretek olyan új színeket is kipróbálni, amelyek elsőre szokatlannak tűnnek. Ám épp ennek a kíváncsiságnak köszönhető, hogy a harmonika segítségével olyan világokba is bepillantást nyertem, ahol ez a hangszer egyáltalán nem volt jelen. Reggelig sorolhatnám, hogy harmonikásként mi mindennel foglalkoztam a thrash metaltól a flamencóig, de nincs ezzel semmi baj, én abban hiszek, hogy csak így lehet új motívumokat, dallamokat és ritmusokat felfedezni.