Interjú

„Nem a hangszerek számítanak”

Vincent Peirani harmonikaművész

Zene

A 45 éves francia muzsikus jazzfesztiválokon szerepel a leggyakrabban, de munkássága alapján nem ismer műfaji korlátokat. Klasszikus zenét éppúgy vállal, mint flamencót vagy rockot, jelenleg zajló amerikai turnéján a mali népzenét igyekszik összeboronálni a jazzel. Április végén pedig azért jön Budapestre, hogy Lukács Miklós cimbalomművész projektjének kiteljesedéséhez járuljon hozzá.

Magyar Narancs: Úgy tudom, szülői unszolásra lett zenész, a harmonikát pedig az édesapja választotta.

Vincent Peirani: Rockzenét hallgatva nőttem fel, Jimi Hendrix, a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Rolling Stones voltak a kedvenceim, én pedig dobolni szerettem volna. Apámnak tetszett, hogy zenélni akarok, de a dobolást tiltotta. Ő lelkes amatőrként harmonikázott bálokon és esküvőkön, még saját tánczenekara is volt. Tizenegy éves lehetettem, amikor hangszert adott kezembe, ragaszkodott ahhoz, hogy megtanítsa az alapfogásokat. Nem sokkal később már a fellépéseire is magával vitt. Nem repestem a boldogságtól… Később rájöttem, hogy apám elsősorban azt szerette volna, hogy profi zenész legyek. Hogy nekem sikerüljön, ami neki nem jött össze. Szófogadó gyerekként teljesítettem apám óhaját, persze csak azért, mert azt hittem, hogy utána majd dobolhatok. Apám viszont klarinétórákra íratott be, amiért – persze csak utólag – hálával tartozom neki. A nizzai konzervatóriumba a klarinét miatt vettek fel, az ottani tanulmányaimnak köszönhetően pedig felfedezhettem az addig teljesen ismeretlen klasszikus zenét.

MN: Mégis visszatért a harmonikához.

VP: A tanulmányaimat Párizsban folytattam, ahol beiratkoztam a jazz tanszakra is, de nem klarinéttal, hanem harmonikával. Időközben ugyanis egyre közelebb kerültem ehhez a különleges hangszerhez, és ahogy egyre jobban elsajátítottam a technikát, úgy fedeztem fel a benne rejlő fantasztikus lehetőségeket. Ugyanakkor sokat segített, hogy a tanulmányaim idején megszállottan jártam a párizsi jazzklubokat, és igyekeztem mindenhol jelen lenni, ahol zenélni, jammelni lehetett. Nagyszerű muzsikusokkal, kiváló emberekkel ismerkedhettem meg így, Daniel Humair svájci dobos lenyűgöző tudása éppúgy inspirált, mint honfitársam, Michel Portal klarinétos sokoldalúsága, vagy említhetném Na Jun Szun koreai énekesnőt is, akinek szintén sokat köszönhetek.

MN: Mennyiben befolyásolta az, hogy a jazzben szinte alig használnak harmonikát?

VP: Ideje lenne a jazzben is megfeledkezni bizonyos hagyományokról és szokásokról. Az igazi jazz olyan, mint egy nagy család, amely bárkit képes befogadni. Nem a hangszerek számítanak, minden a zenészek kedvétől, hangulatától, inspirációitól függ. Én például szeretek olyan új színeket is kipróbálni, amelyek elsőre szokatlannak tűnnek. Ám épp ennek a kíváncsiságnak köszönhető, hogy a harmonika segítségével olyan világokba is bepillantást nyertem, ahol ez a hangszer egyáltalán nem volt jelen. Reggelig sorolhatnám, hogy harmonikásként mi mindennel foglalkoztam a thrash metaltól a flamencóig, de nincs ezzel semmi baj, én abban hiszek, hogy csak így lehet új motívumokat, dallamokat és ritmusokat felfedezni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.