Az idén hetvenéves James Blood Ulmer, aki 2001-ben, aztán négy évvel később is fellépett a Mediawave-en, a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb bluesgitárosa. Idén (történetesen a dzsessz világnapjának előestéjén) szólóban játszott, szokása szerint maximálisan kierősített hangszerrel, ami lehetővé tette, hogy ujjmozgása apró hangsúlyaival olyan effekteket gyötörjön ki egyénien hangolt gitárjából, mintha torzítókat használna (nem használt). Énekstílusát az évek során a kitartott hangok egyfajta rezegtetett, szinte mekegő képzésével tette megragadóbbá. Koncertje előtt egy közönségtalálkozón válaszolt a kérdésekre. A Narancs legelőször is arra volt kíváncsi, mikor és miért kapta a vadul, ha nem agresszívan hangzó "Blood" ragadványnevet. A fehér öltönyben, világos alligátorbőr csizmában, horgolt sapkában és napszemüvegben - vagyis a fellépőruhájában - üldögélő művész többlépcsős választ adott. "Az egyik történet az, hogy mivel az apámat is Jamesnek hívták, valahányszor megkérdezték tőlem, ki vagyok, mindig azt mondtam, hogy James véréből vagyok. A másik, hogy fiatal koromban young bloodnak szólítottak a zenésztársaim, ahogy a kezdőket szokás. Aztán ez rajtam maradt. De amúgy is jó névnek tartom, hiszen a vér egyenlő az élettel."
A továbbiakban szinte mindvégig a "harmolodikus" zene fogalmáról volt szó. A kifejezés a free dzsessz egyik nagy élharcosától, a (főleg) szaxofonos Ornette Colemantől származik, de nem lepne meg, ha a pontos értelmét ő sem tudná meghatározni. Annyi világos - és a zenét mintegy az objektív valóság részeként értelmező válaszokból is valami effélét lehetett leszűrni -, hogy a "harmónia" és "melódia" kifejezések összevonásából keletkezett, elsősorban talán annak a jelzésére, hogy a szabad műfajban nem előre rögzített harmóniákhoz, akkordmenetekhez kötődve bontakoznak ki a dallamok, ahogy a hagyományos dzsesszben, hanem önállóan, a zenészek együttes játéka, párhuzamos szólói során épülnek fel. A harmolodikus zene további ismérveire vonatkozó faggatózást Ulmer végül szelíd hangon, szinte maga elé motyogva, de rövidre zárta. "A harmolodikus zene maga az ember - másrészt pedig van a harmolodikus elmélet. Én harmolodikus embernek érzem magam, mert ezzel fejezem ki a zenémet. Külön vizsgálható az elmélet is - de ez nem szükséges. Ami a legegyszerűbben elmondható, az az, hogy harmolodikus gitárzenész vagyok, ugyanakkor ilyen típusú ember is. A kettő összefügg." Ily módon a harmolodikus elmélet lényegeként végül is a szubjektív átélést vagyunk kénytelenek elfogadni. Mindazonáltal "a harmolodikus az első szabad zene. Amikor ezt játsszuk, olyan szabadsághoz jutunk, amire másfajta zenével nem tehetnénk szert. Ezért kéne átváltani erre a stílusra minél többeknek." Továbbá azért, mert "jelenleg nagyobb a harmolodikus zene közönsége, mint amennyi zenész ebben a stílusban játszik. Sok katonáját vesztettük el a harmolodiának". Amennyiben valóban fennáll ez az aránytalanság, vajon mi lehet az oka? "Az, hogy van blues-, dzsessz-, rock and roll-, gospelpanteon, viszont harmolodikus nincsen. Nincs külön díjkiosztó meg ilyesmi. Szóval kevesen vagyunk. Ornette Coleman egyértelműen harmolodikusnak nevezhette magát, és én is közel érzem magam ehhez. Az a cél, hogy önálló zenei műfajként fogadják el, ne egyszerű kompozíciós struktúrának."
A 2001-es Mediawave-koncertnek James Blood Ulmer csak az egyik főszereplője volt, a másik egy arcpirítóan érzéki énekes-, de főleg táncosnő, Kema Jamal, aki vad odaadással követte le és teljesítette ki JBU nyers, éles gitárjátékát és zsírosan erőteljes énekét. Netán itt is tetten érhette volna a harmolódiát, ha koncentrációs képességéből Jamal mozgása és a blues kemény, funkys lüktetése mellett a dallamvezetésre is jobban odafigyelt volna? - okvetetlenkedett a Narancs riportere. "Nem, az nem harmolodikus zene volt, hanem az énekesnő köré szervezett projekt."
Ezek után már csak egy kérdésre maradt idő, amely ennek az irányzatnak az elfogadottságára vonatkozott. "Európában nyitottabbak rá, úgyhogy itt ezt könnyebb játszani. Amerikában a közönséget jobban érdekli a zene jellege, típusa, mint az, aki játssza. Jelzik például, ha nem azt hallják, amit szeretnének. Márpedig a harmolodikus zenét bizonyos értelemben nem a közönség kedvéért játsszuk, hanem megpróbáljuk átadni a közönségnek azt, ami bennünk van, hogy átérezzék a hangulatát. Ilyen értelemben a közönség nem tudhatja előre, mi fog történni. Ez valami olyasmi, mint amikor az ember elmegy a templomba, és nem ő mondja meg, hogy mi történjen, mit akar hallani, hanem részt vesz benne, és érzi, ami ott történik. Tehát nem magára figyel, hanem kifelé."
Mediawave, 2012. április 29.
