Mint Rossini a moziban

A Metropolitan Opera HD-közvetítései

Zene

A New York-i Met lassanként minden rekordot megdönt világszerte sugárzott operaközvetítéseivel. S hozzá megdönt egy rakás közhelyet is, hisz bizonyítottan képes új tömegeket csábítani az opera műfajához, a trendiség dicsfényével vonja be az operafogyasztás tevékenységét, és nem utolsósorban: a legnagyobb válság közepette is kifizetődő üzletnek mutatja a magaskultúrát.

A jelenkor operatörténetének első számú és hozzá globális méretű sikertörténete 2006-ban kezdődött, amikor is New York (és sokak számára: a világ) vezető operaháza vadonatúj főigazgatót kapott. A keménykezű és operaházi pályafutását éppenséggel ácsként megkezdő Joseph Volpe helyébe ekkor az a Peter Gelb lépett, aki megelőzően a Sony Classical csúcsvezetője volt, s aki ott a crossover elkötelezett élharcosaként vált híressé és részben bizony hírhedtté is. Gelb és stábja a mára immár hat teljes évadon túl járó mozis világközvetítések ötletét is

a popipar eszköztárából

csente el, hiszen a terv megvallott előképe David Bowie 2003-as albumának (Reality) promóciós koncertje volt, amelyet egy londoni stúdióból 26 ország 88 mozijában sugároztak élőben.

"Mily bűvös látomány e kép" - énekli Tamino A varázsfuvolában, s az épp e Mozart-opera közvetítésével útjára indult vállalkozás nézői hamar maguk is ily elragadtatott hangulatba kerültek. Már a legelső, 2006/7-es évad hat előadása több mint 300 ezer nézőt vonzott Észak-Amerika, Nagy Britannia és Japán filmszínházaiba, s a 2008/9-es évadtól immár Magyarországon is elérhető vetítések folyamatos expanzió közepette gyarapítják a nézőszámot és a közvetítésekhez csatlakozó országok listáját egyaránt. Az áprilisi Traviata-közvetítéssel lezárult 6. évad előadásai így már mindösszesen 54 ország 1600 mozijában és egyéb vetítőhelyén - nálunk az Urániában és a Müpában - váltak megtekinthetővé, olyan kontinensnyi országok csatlakozásával, mint Oroszország és Kína. A Gelb által megálmodott "globális operaközösség" ideája ilyesformán egyre határozottabb körvonalakat nyer, s az eszme szépségét az sem csorbítja, hogy mindez roppant pragmatikus tervezés eredményének tetszik.

"Live in HD" - hangzik az évadok állandó szlogenje, s ez mindjárt felkínálja számunkra a sikerrecept két fontos összetevőjét: az azonos idejű élmény izgalmát és a közvetítések technikai minőségének felsőfokát. A New Yorkban rendszerint délután egykor kezdődő előadások körül a televíziós közvetítések összes kurrens finomságát beveti a stáb, amelynek a legutóbbi évadig kulcsfigurája volt az adásrendező Gary Halvorson, aki korábban olyan sitcomok diadalában volt részes, mint a Jóbarátok, a Szeretünk, Raymond vagy épp a Sabrina, a tiniboszorkány. A közönségigények felmérésében és kiszolgálásában ily jártas csapat az előadások mellett betekintést kínál a kulisszák mögé: az átdíszletezés Met-béli csodamechanikájától az énekesek és rendezők felvonásközi meginterjúvolásáig. Ráadásul mindeközben nemzetközi operasztárok egész sorát léptették már fel a vendéglátói-műsorvezetői szerepben, s így sokszorosan megtapasztalhatóvá vált, hogy például Renée Fleming vagy Deborah Voigt egy amerikai televíziós host minden adottságával, bájával és oldottságával rendelkezik. (Mi több, a Deborah Voigt vokális hanyatlását épp a közvetítéssorozat Wagner-produkcióiból kihalló operabarátok szívük szerint már inkább e tevékenységi kör felé terelgetnék a kicsattanóan életteli művésznőt.)

A sikerhez persze a Metropolitan Opera súlya is jelentékenyen hozzájárult, mert ha az ambiciózus tervekkel érkező Gelb "szendergő óriásnak" ítélte is az ezredforduló Metjét, azért e jelzős szerkezetből az óriás legalább annyira fontos, mint a szendergő állapot vélelme. Hiszen a kultúra területén is a kellő pénzügyi és intézményes háttérrel rendelkező nagyok képesek elsősorban arra, hogy új és költséges utakra lépve és a hasznos szinergiákat összefogva a válság közepette is növeljék jelenlétüket és piaci részesedésüket. A szponzorok hatékony felkutatásában már régóta élenjáró Met ezúttal is meglelte a maga támogatóit (az Aramark-elnök, Joseph Neubauer kulturális adományokban bőkezű családi alapítványát, illetve az elnökét jelenleg is New York városának polgármesterül kikölcsönző Bloomberg médiacéget), s legyűrve a 2001 óta makacsul kitartó visszaesést, tavaly már stabilizálta

korábban megingott költségvetését

Méghozzá úgy, hogy a vetítésekkel nemhogy nem csökkent az operaház valóságos jegyvásárlóinak száma, de a Met éppenséggel növelte amúgy is igen magas jegyeladási mutatóját, s mindeközben a támogatói és egyéb mellékbevételek volumene is érzékelhetően megnőtt. "A nagyopera lényegében 19. századi művészeti forma 19. századi emberi ráfordítással, de 21. századi költségekkel" - formulázta meg néhány éve az operaházak megoldhatatlannak tűnő dilemmáját a londoni Covent Garden akkori igazgatója, Elaine Padmore, s a Met most egy komplex elem, a 21. századi technikai és marketingmegoldások bejátszásával mintha nemcsak menekülő-, de szinte már királyi utat kínálna a valójában sokkalta inkább kulturális, mint pénzügyi válsághelyzetből.

Mégis, a vállalkozás legfőbb vonzerejének - túl minden trendi megoldáson és korszerű technikán - nyilvánvalóan a Met produkcióinak művészi nívója bizonyul. A kézenfekvő megállapítás azért nem egészen fölösleges, hiszen világszerte számos vájt fülű operaértő óvott - főleg kezdetben - a "Három Tenor-jelenség" új szintre emelkedésétől, a sztárokra koncentráló produkciók vélelmezett népszerűséghajhász jellegétől, valamint a Met-közvetítések esetleges uniformizáló hatásától és művészi merészségben lefelé licitáló tendenciájától.

Az évadok sora ehhez képest nyitott szellemű, vállalkozó kedvű operai műhelyt mutat - néhány markáns ismertetőjeggyel. Ami a nyitottságot és a vállalkozó szellemet illeti: a Met ugyan változatlanul a népszerű, romantikus nagyoperák otthona, ám következetesen és növekvő mértékben szerepeltet repertoárján (így HD-kínálatán is) barokk és kortárs amerikai műveket. A 2011/12-es évadban Philip Glass Gandhi-operája, a Satyagraha, Händel Rodelindája és egy barokk áriákból összeválogatott operarevü, Az elvarázsolt sziget című pastiche képviselte e korszakokat: inkább több, mint kevesebb sikerrel, még ha az 1980-as Glass-opera a nézők, míg a szertelen barokk parádé a kritikusok körében nem is talált teljes tetszésre - Budapesten. A nyitottságra utal a 19. századi repertoár látványos bővítése is, mely vonatkozásban New York ugyan kétségkívül az európai operaházak nyomdokán halad, azonban a produkciókba befektetett anyagi és művészi tőke így is felemlítendővé teszi az olyan operák világgá sugárzását, mint amilyen a lezárult idei évadban Donizetti Boleyn Annája vagy épp tavaly az Ory grófja volt Rossinitől.

Mindkét utóbb említett produkció arra is jó példa, hogy a Met nem egyszerűen "megengedheti magának" az operavilág legnagyobb sztárjainak foglalkoztatását, hanem éppenséggel nélkülözhetetlennek tekinti e szopránok és tenorok (ezúttal Anna Netrebko, illetve Juan Diego Flórez) drága, de mégis kifizetődő alkalmazását. A büszkén megvallott sztárkultusz ugyanis a Met életének markáns és nem csupán "vetített" ismertetőjegye, s erről olyan, egyetlen nagy operai személyiségre kihegyezett, egyetlen énekes színész kedvéért előadott operák programba illesztése is tanúskodhat, mint amilyen tavaly Strauss Capricciója vagy az idei évadban a Rodelinda volt - egyként Renée Flemingnek és rajongóinak kedvezve. Ez persze rejt magában némi kockázatot, hiszen a sztár pillanatnyi indiszpozíciója (vagy épp tartós hanyatlása) okafogyottnak mutathatja az ilyen produkciót, ám a személyiség kiáradása rendesen még ilyenkor is helytáll az előadásért.

A Met működését reprezentáló előadások másik félreismerhetetlen jellegzetessége, hogy a látványvilág - a jelmezektől a díszleteken át lehetőség szerint egészen az énekes színészek külleméig - többnyire egyfajta gazdag és érzéki realizmust kínál. New Yorkban rendszerint még a határokat feszegető rendezések is "szépek" vagy legalábbis gusztusosak, s itt bizony nem ritka még a megtapsolt díszlet vagy épp a zajos tetszéssel fogadott díszletváltozás sem, tűnjön ez a reakció bármily vidékiesnek a világ olyan metropolisaiból szemlélve, mint amilyen Budapest. A giccshatás merész megkísértésétől és a technikai bravúrok kijátszásától sem ódzkodnak a Metbe felkért rendezők, amint erről Robert Lepage Ring-produkciójának megoldásai is érzékletesen informálhatnak - megosztott kritikai fogadtatással és egyértelmű közönségsikerrel. S habár pocakos, harákoló és csupán a szólamukra koncentráló tenorok a világnak azon a táján is akadnak, azért figyelemre méltóbb az a fejlemény, hogy a Met-közvetítések érzékelhetően egyszerre fejlesztik az előadásokban fellépő operisták játékkészségét meg a globális operaközönség igényét a színházi értelemben is értékelhető énekes színészi teljesítmények iránt.

Bukni persze a Metben és a közvetítésbe bekapcsolt vetítőtermekben is lehet: zajosan és csendben egyaránt. Luc Bondy Tosca-rendezése például zajosan bukott meg 2009-ben a helyszínen, míg szolidabb sikertelenségre az idei évadból is hozhatunk példát, mondjuk a Don Giovanni rendezésben és a főszereplői teljesítmények terén egyaránt halvány produkcióját felemlítve. A lelkesedést mindazonáltal ezek az ismerősebb-életszerűbb élmények sem apasztják, s így a közeli hetekben meghirdetett 2012/13-as évad 12 előadásának általános sikere már jó előre borítékoltnak tekinthető. A világ legjobb opera-előadásai és legnagyobb operaénekesei változatlanul karnyújtásnyira lesznek a magyar közönségtől (is). Mondd már, hogy csak kétdimenziós formában!

Neked ajánljuk